A galambász felesége

„Tiszta szívemből utálom a galambokat.” – ez volt a gondolata, míg ráncra ránc torlódott; a párna huzata, az arcán a bőr. S hogy melyik okozta, melyiknek a felületi egyenetlenséget, eldönteni nem lehetett. A galambok burukkolása elrontotta az ébredését és a ráncokról már a tükör előtt értekezett magában. 

Tüdű-dü. Tüdű-dü. 

Utolérte ez az idétlen, katatón hangoskodás a fürdőben is. Az elmúlt hónapokban csak bosszankodva tűrte a kéretlen ritmusokat, ezen a reggelen érkezett el a döntés ideje. Vajon miért csupán ma? Miért nem azonnal, amikor a galambokat először meghallotta? A hideg víz, az arcmosás kijózanította; elég a folytonos okoskodásból, a filozófiai kérdések garmadája legalább olyan idegesítő, mint ezek a madarak. Azonmód, maga köré csavart törülközőben, meztélláb kitalpalt a kisebbik teraszra, ahonnan a lárma származott. Összepiszkítva a kő, a korlát, guanó lepte még a virágláda peremét is. „Ideszoktak ezek a madarak.” – forgatta a fejét, mígnem bizonyosságot szerzett; fészket raktak a nyomorultak. Az ő légkondicionálója volt számukra a megfelelő, biztonságos menedék, a fal és a szerkezet közé beékelődve építettek maguknak fészket. Innen hát a hang, mely minden egyes reggel felébresztette, akkor, amikor még nem nyújtott támpontot a szüremlő fény, bemérhetetlen időtartományában telt a hajnal. De ezek már rákezdtek.

A zaj, a kosz és a galambok fertőzéseket terjesztő híre együtt sarkallta elhatározásra; le kell verni a fészket, el kell innen riasztani örökre ezeket a madarakat. Felöltözött és egy kávé mellett délelőtti feladatai közé sorolta a helyzet megoldására teendő lépéseket. Felmérte, hogy ő, egymaga nem lesz képes ezt megoldani, ahhoz túl magasan volt a fészek, veszélyes mutatvány volna létrát támasztani a falnak és felmászni, leverni. Látta magát gipszben, kötésben, ahogy magyarázza az ismerőseinek felpolcolt lábbal, hogy egy galambfészket akart leverni, mikor megcsúszott a létra. A képzelt jeleneten nevetve kezdett keresgélésbe a gépén; vajon kik vállalnak ilyesfajta munkát, galambfészek eltávolítást?

Fölöttébb meglepődött, mennyire gazdag témára lelt, majd’ egy órát töltött a tanulmányozásával. Kiderült, hogy problémáján rengetegen osztoznak és szélsőséges megközelítésekben sincs hiány. Fórumok alakultak, ahol a kérdést vitatták, egyesek békés megoldást szerettek volna, mások egészen drasztikus praktikákat javasoltak és olyan indulattal viseltettek, mintha legalábbis a feleségüket találták volna inflagranti egy galambbal a hitvesi ágyban. A professzionális végrehajtásra pedig millió hirdetés kínált lehetőséget – egész iparág épült a galambok távoltartására – és ezzel nem is végeztetett be a procedúra; arról is gondoskodni kellett, hogy utóbb is távol maradjanak a madarak a helytől, ahol már egyszer megszoktak. „Mire is mennék vele, ha sikerülne kiebrudalni őket, utána meg újra felütik itt a fejüket?” – kis büszkeséget érzett, amiért alapos kutatómunkája eredményeként átlátta a probléma egészét.

„Galambok elleni védekezéshez ajánlom a galambtüskét, amely háromágú, hegyes fémrúd, és megakadályozza a galambok leszállását. Lakatos ismerősöm készít galambtüskét igényes kivitelben: Kun Tibor 06 70 825-8654.” – írta az egyik oldalon Kun Tibor lelkes ismerőse. Vagy éppen maga Kun Tibor.

Galambtüske. Rákeresett a szóra, hogy lássa, hogyan is fest egy átlagos galambtüske. Újabb ismeretek feneketlen kútja tárult elé. Mielőtt végleg elveszett volna a témában, úgy döntött, neki nem lesz szüksége a Kun Tibor-féle extrákra, megelégszik a barkács áruház kínálta hitványabb gyártmánnyal, annak is épp elég borsos volt az ára. Látta már, hogy egy komplett ügy bontakozik ki, tetemes költségekkel, tennivalókkal; a megoldásig számos lépés vezet.

Felírta egy papírlapra: 

Galambok:

– embert találni, 

– galambtüskét, 

– galambtüske ragasztót beszerezni – barkács áruház! 

A költségekhez kérdőjelet biggyesztett, mert abban biztos volt, számára nem járható út a tetemes summa kifizetése, amit az ipari alpinisták a galambriasztásért kértek.

Teltek a hét napjai, s egy sem múlt burukkolás nélkül, mely minden alkalommal figyelmeztette, hogy a „galamb akta” még el nem végeztetett. Ám ösztönei azt súgták, valamiféle isteni segedelemmel, anélkül, hogy intézkedéssel felzavarná a dolgok menetét, megoldás fog születni az egész históriára.

Régi barátait látogatta meg egy délután, amikor a beszélgetést zörömbölés zavarta meg majd a teraszról különös alak integetett be nagy, széles mosollyal. Mellette óriás létra, legfelső fokai eltűntek az ajtó felett. „Csak a karbantartó” – mondták a háziak, benne pedig felszikrázott a felismerés. Miféle karbantartó lehet az ilyen? Puhakalap a fején, hózentróger tartja a szövetpantallót, mert nem is nadrág az, ami ilyen szépen élére van vasalva, hófehér inge gondosan betűrve. Vendéglátóit udvariasan megkérdezte; beszélhet-e a férfivel, munkát ajánlana neki, kimehetne-e?

A falnak támasztott létra mellett a hátát a falnak vetve pihenőjét tartotta. Kezében cigarettatárca, benne szépen sorban, kézzel sodort szivarkák sorakoztak, ráérősen nézegette e percben, melyiket válassza. Felrajzolta néhány mondattal mire keresné a megoldást, míg a karbantartó ujjai közt játszott a megfelelőnek ítélt darabbal és türelmesen várakozott. Nem gyújtott rá a jelenlétében. 

Boldogan ment vissza a házba. 

„Megegyeztünk!” – újságolta és másodszorra érzett büszkeséget, amiért ilyen flottul kézben tartja az ügyet.

Valóban; sokkalta jutányosabb, az ő pénztárcája számára is kedvező áron vállalta a férfi a feladatot. A címet, telefonszámot, az egyeztett időpontot feljegyezte egy apró papírdarabra, amit egy egészen rövidre kopott ceruzával együtt vett elő a zsebéből.  

Másnap, a délután közepén hívás futott be; ne vesződjön a galambtüske beszerzésével, akad nála egy alkalmas hosszúságú darab. Pénteki napon aztán érkezett maga a galambász is – így nevezte el magában. Pontban, a megbeszélt időben csengetett. Beengedte és míg a kapuból felért az emeletre, oktalan izgalmat érzett. Mikor aztán megjelent az ajtóban, egészen zavarba jött a makulátlan fehér ing, halszálkás szövetzakó, a puhakalap láttán. Bekísérte, kalauzolta a lakáson át, majd ki, a tett helyszínére, ahol a galambok fészkeltek.

„Vonuljon fedezékbe!” – intette a férfi és megértette, hogy nem ácsoroghat az ajtóban a műveletet és a galambászt bámulva. Behúzódott a konyhába, teát főzött, tett-vett és alig várta, hogy újra alkalma legyen okvetetlenkedni.

Kis idő telt csak el – túl rövid, hogy végezhessen a munkával – mikor megjelent a konyhaajtóban, kalap nélkül, bizonytalan arckifejezéssel. Dús, barna haja hátra fésülve vagy a kalaptól hátra simulva. Arra, amit mond, jószerével oda sem tudott figyelni. Tojások vannak a fészekben. Két darab. Meg kellene várni, míg kikelnek, megnőnek, elrepülnek. „Szórjon nekik darát! Akkor a szülők azzal eteti majd a fiókákat, hamarább felcseperednek és kirepülnek.” – majd legyintett egyet maga előtt: „Miket beszélek, hisz’ ha eleséget lelnek, végleg ideszoknak!”.

Törött lábú önmaga után most egy másik kép sejlett fel benne; ül a teraszon, galambkolónia körülötte, békésen csipegetnek, egyesek a vállán üldögélnek. Mégis az alpinistákat kellett volna megfizetni. Azok már itt sem lennének, belökték volna egy szatyorba a fészket, tojásostól és távoztak volna dolguk végeztével. 

Nem szólt, nézett csak a galambászra.

„Hívjon fel, ha kirepültek! Csak ki kell várni az idejét.” – mondta végül és indult, hogy a dolgait összeszedje. Figyelte, ahogyan a létrát összecsukja, az ingét a derekán a szépen vasalt nadrágba visszatűri, csendesen összecsomagol, a kalapot a fején megigazítja. 

Ott maradt egymaga a lakásban, a balkonról békéskedett befele a galambok szolmizálása.  Az ablakhoz lépett, onnan nézte a távolodó alakot a létrával, a galambtüske göngyölegével a kezében. A madaraknak vagy magának mondta, eldönteni nem tudta: „Szerencsés nő a galambász felesége.”

Hírdetés