Galambfészek

“„Tiszta szívemből utálom a galambokat.” – ez volt a gondolata, míg ráncra ránc torlódott; a párna huzata, az arcán a bőr. S hogy melyik okozta, melyiknek a felületi egyenetlenséget, eldönteni sem lehetett. A galambok burukkolása elrontotta az ébredését és a ráncokról már a tükör előtt értekezett magában. 

Tüdű-dü. Tüdű-dü. 

Utólérte ez az idétlen, katatón hangoskodás a fürdőben is és míg az elmúlt hónapokban csak bosszankodva tűrte a kéretlen ritmusokat, ezen a reggelen érkezett el a döntés ideje. Vajon miért csupán ma? Miért nem azonnal, amikor a galambokat először meghallotta? A hideg víz, az arcmosás kijózanította; elég a folytonos okoskodásból, a filozófiai kérdések armadája legalább olyan idegesítő, mint ezek a madarak. Azonmód, maga köré csavart törülközőben, meztélláb…””

Itt tartok az írásban, amikor csipog a telefonom. Sms. Nem nézem meg. Fókuszált vagyok. Dolgozom. Elég régóta már, hogy büszke vagyok a fegyelmezettségemre és a kitartásomra. Nem viccelek, komolyan az vagyok. Mármint nemcsak büszke vagyok, hanem fegyelmezett és kitartó is. Megint csipog a telefon. Megvárom, míg lejár az időzítő, húsz perces etapokra állítom, ha áthágom az időkeretet és írok tovább, akkor fasza, ha nem akkor iszom egy pohár vizet és kibámulok az ablakon. Most mi van, ha ezúttal nem várom meg, míg lejár? Van egy olyan, hogy „Mégsem”, meg egy olyan is, hogy „Leállít”. Legyen az, hogy „Leállít”. A „Mégsem” az nem én vagyok. Nem szoktam meggondolni magam semmiben. Leállok legfeljebb és onnan, ahol abbahagytam, folytatom. Még 14 perc lenne hátra a 20-ból. Nem nagyon tetszik, hogy hat percet bírtam csak írni. Fancsali képpel leállítom. Vagyis jobb, ha fancsalinak képzelem, nehogy már könnyű szívvel szakítsam félbe magamat, a munkát, a haladásomat!

Majdnem kiesik a telefon a kezemből, látni akarom, ki és mit üzent. Felvidulok. A legjobb barátnőm. Nem kéne vidulgatni. Ez is akkor üzen, amikor tudja, hogy írok. Jó, hát végül is csak válaszolt arra, amit akkor küldtem, amikor készülődtem írni és beállítottam a zenelistát. Egy videó egy nőről, aki gitározik és énekel és a tacskója is vele énekel. Amikor jön a refrén, rázendít és élvezettel vonyít a nővel együtt. Erre válaszolt.

„Az a hang. Mint az ajtónyikorgás.” Azt a szmájlit rakja mellé, ami megszakad a röhögéstől, nem csak egy sima röhögőst. Elégedetten vigyorgok én is; jót küldtem.

Újra elolvasom, még nem járt le a szünet öt perce. Látom, hogy küldött a válasz után egy videót is. Pont belefér a szünetbe, hogy megnézzem. Ez is egy tacskós videó. Szétcincált valami szivacsot vagy párnát a kutya és teleszórta vele a szobát. Most fekszik a hátán, csóválja szünet nélkül a farkát, míg egy nő spanyolul korholja.

Röhögök. De ha röhögök, megérdemli a barátnőm is, hogy örüljön annak, hogy jót küldött.

„Le fognak baszni, jobb, ha kifekszem és csóválok.” Írom a tacskó nevében és nem is rakok szmájlit, a szöveg önmagában is jelzi, hogy értékeltem a küldeményt.

Lejárt az öt perc. Ehhh. Azért borzalmas tudok lenni a stréberségemmel. A végén még egy unalmas, sótlan pina válik belőlem. A férjem egy „bohókás nőt” akart, ezzel indított, most meg ül háttal az íróasztalnál egy güzü. Nem elég, hogy szorgalmas, fegyelmezett, még sótlan is lesz a végén. Megérdemlek egy kis lazítást. Közben, míg köpülök magamban, válasz érkezik.

„Spanyolul ingerültködik vele a nő.” Tényleg nagyon vicces, nekem is. Más nem is érti ezt, csak mi ketten pendülünk ennyire egy húron. A tacskót spanyolul korholja a nő. Hahaha.

Észbe kapok. Komolyan ezzel vagyok elfoglalva? Amikor percre le van bontva a következő egy évem a céljaimhoz vezérelt feladatokkal? Akkor én egy nőn röhögök, aki spanyolul korhol egy tacskót???

„Hagyjál írni, különben nem megyek át este.” – írom és fejbe kólint, hogy milyen felelőtlen is vagyok. Este találkozunk, de képtelen vagyok kivárni és fecsérlem az időm ostobaságokra.

„Jójó.” – írja és mellé rak egy emojit, aki a szája elé kapja a kezét.

Milyen cukor barátnőm van. Ő tiszteli a művészetem. Rájött, hogy zavar. De úgy szeretem, még írok egy gyorsat, hogy lássa, ő bármikor megzavarhat, nem bánom. 

„Ha nem hagysz dolgozni, nem megyünk a játszótérre! Anya nem ér rá most. Nézd, itt a Peppa malac. Megnézhetsz húsz részt. Nah.”

Máris kontrázik, belehelyezkedik a feslett, nemtörődöm, dolgozó anya szerepébe. Ez mindig nagyszerűen ment nekünk. Ezért a barátnőm. Ért félszavakból is. Egy a humorunk.

„Csokit is ehetsz. Ebédre. Leszarom.”

Ó, mennyire szeretlek, folytassuk, gondolom és már pötyögöm is:

„De ne azt! A Snickers anyáé! Megeheted a Sport szeletet.”

A barátnőm feketeöves:

„Tudod, mit ne is azt! Nézd ez egy egész tábla. Katica, az van ráírva. Torta be-vo-nó. Szereted a tortát! Egyed ezt!”

De nekem sem kell a szomszédba menni a folytatásért:

„Így ni, kockákra töröm neked. Ne egybe’ edd! ” – magamban meg gondolom, hogy jó ég, hat napig nem fog szarni a képzeletbeli gyerek a képzeletbeli gondatlanságomtól és a minimum, hogy ha már ezt csinálom, felkockázom.

A partnerem érti a csíziót:

„Ha már szart ad, gondoskodásba göngyöli.”

A gép felett röhögök hangosan és csak annyit válaszolok:

„Igen.”

Kisvártatva jön is az édes válasz:

„Csinált ilyet az ember. Mézes mázosan előadva át akarta a gyereket rázni.”

Mit lehet erre mondani? :

„Csinált.”

Majd eszembe jut, mire jutottam az ilyesmivel a fiamnál:

„Aztán megjelenik pizsamában, mosatlan foggal, csokis szájjal: „Ez nem finom.”.

Érti megint, miről regélek:

„Adtál a szarnak egy pofont, azt hitted elintézted. Közben leadás van, eszik, nem eszik. Ha egész nap nem eszik, az se baj, ha csendben van.”

Az időzítő, a szünet rég nem izgat. Érdekel a Galambfészek története? Jövő héten elmesélem!

Jajj, egy fontos a végéről lemaradt: már tizennégy a gyerek, túlélte a tortabevonót, a Peppa maratont és neki dedikálom a megjelenő könyvemet!