Ugyanaz ismétlődik reggelről reggelre. Napról, napra, hétről, hónapról, most már évről évre. Hiszen két év telt el, mióta a kutya az életébe keveredett. Leghelyesebb így kifejezni, hiszen soha, egyetlen percig sem fordult meg a fejében a már inkább az időskor felé közelítő élete során, hogy bármilyen állatot maga mellé vegyen. Nemhogy egy kutyát. E pillanatban…
Minden évben kétszer jöttek. Egyszer télen, egyszer nyáron. Másképp várta télen, másképp nyáron az érkezésüket. Ilyenkor télen egy kicsivel jobban, mint a nyári szünetben. Hiszen most itt voltak az ünnepek is. A karácsony. Ez a kedvenc ünnepe. Meg a születésnapja. Jellemző volt ez rá, különben is; nem szerette, ha azt kérték tőle, mondjon egy kedvencet.…
2021. december 8., „Drága Jan, Hiába, két év. Hiába, hogy oda-vissza szinte minden harmadik napra jut levél. Van, amiről még nem írtam neked, éppen a levelek okán. Meglehet, most jutott oda a kettőnk dolga, hogy ebbe is beavatlak. Ne hidd, hogy azért, hogy magamat felmagasztaljam, ezáltal értékesebbé váljanak a küldeményeim számodra! Pusztán azért, hogy még egy újabb…
Nincs történet, más emberek megkapó krónikája, ami fontosabb volna most, ma. De megvallhatom, vannak napok, amikor szürkület fedi, hogy a fontosságod a sorban hol van. Csak magamat látom, előttem, mögöttem senki mást. Áldozatul esel nekem. Ezeken a napokon magamat keresem, kutatásban, negyvennyolc évem feltárásában vagyok, magammal kell kettesben ezt megtennem. Nem is lehetne, hogy ezekre…
Minden este pontban hét órakor ültek le mindketten a számítógéphez, két távoli pontján Európának. Évek sora óta ez volt napjuk megingathatatlan fénypontja; egy óra beszélgetés kettesben, mindenről, bármiről. A technika áthidalta a köztük lévő többezer kilóméteres távolságot és olyan új lendületet adott barátságuknak, melyet már régen nem reméltek. Úgy hitték, a köztük lévő szeretet ugyanúgy…
Ha kérdeznek, hogyan, mikor derült fény a lányom betegségére, azért tudok mindig nagyon pontosan válaszolni, mert aznap kezdtem az új munkahelyemen. Változásban volt az életem, megmozdult éppen valamerre, a csecsemőből kisgyereket neveltem, s reggel úgy indultam el, ahogyan egy új munkahelyre szokás. Izgatottan, várakozásokkal teli, kicsit szorongva. A tudatomban ott motoszkáltak a kislány rosszullétei, hogy…
Négy milliméter. Ekkora különbséggel indult az életem. Szabad szemmel észlelhetetlen különbség, az egyik lábam javára. Az észlelés is csak utólag lett értelmezhető, s a négy is csak becsült adat, ennyivel lehetett rövidebb a lábam születésemkor és mire mindenféle testi viszontagságok okán erre fényt derített egy, a sor doktor közül, már nem is volt talán észrevehetetlen…
Kényelmes fotelben szorong egyik szememben a nyirkos kezű bizonytalanság, másik szememben világmagas hídon, jeget szitáló viharban, őrjöngő szélben a korláton féllábon egyensúlyoz bátran a bizonyos, hogy velem semmit nem lehet. Tudna, tehetne bármit, ha eldönthetem, hát hagyom, hogy félelmetes legyen, vagy legyen inkább a másik az, aki dermedt háttal, tőlem félve remeg. Bevásárlókocsiban, kifordult kerekekkel…
Hónapok, lehet, évek kellettek, hogy rájöjjek, tisztán lássam, hogy az, ahogyan szerettem volna ezt magamnak, úgy nem fogom tudni vagy nem fog menni vagy nem is akarom úgy, ahogy hittem, hogy akarom. Az írás nálam régen kezdődött - tízévesen és még nem mutattam, akkor is miket tudtam már – , de csak negyvenes éveimre engedtem…
Leráz. Aludna. Hát akkor jó éjt. Senki sem szeret. Magamra maradok örökre. Maradok örökre. Sajnálni ki fog? Ha mindenki lefekszik aludni? Majd én. Magamat. Nem igaz ez a nő. Ez a Judit. Perc nyugta nincs az embernek. Nem elég a minden. Még őt is szeretni kell. Jövő hétre nem is írom be. Annyian lesznek úgyis.…
karpatijudit.com 