Az 1970-es évfolyamon, velem együtt kezdett.
Első nap Erzsi az ajtón épp csak belépett, nem észrevenni, nem lehetett. Aztán az Ókortörténeti szakon már rajtam kívül is mindenki tudta, hogy Erzsi tényleg valaki olyan, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Enyhe februári nap volt – élveztem a nap erejét az ablakon keresztül, levest kanalaztam, emlékszem – mikor Krisztina felhívott. Erzsit baleset érte, kórházba szállítás közben…, elakadt a szava, úgy folytatta: „…nem lehet kimondani ezt rendesen, Erzsi már nincsen”.
A telefon a kezemben, Krisztina már régen letette. Csak ülök, kanállal a kezemben, az asztalon előttem egy éppen csak megkezdett ebéddel.
Erzsit látom, nem hatvanhét, huszonhét éves testben. Egy forgóajtó egyik cellájába még gyorsan beugrik, a kabátja öve repül utána, a vállán lógó, elnyűtt táskáját az utolsó pillanatban, a beszorulás előtt még maga után rántja. Indulnék tovább, amikor Erzsit a forgóajtó az utcára dobja. Kerengett egy újabb kört, hogy utánam kiabálja, jöjjek el, holnap lesz az előadása. Hogy hol, elfelejti mondani, az ajtószárny, lógó övestől, bőrtáskástól újra elnyeli.
Látom Erzsit, a bérház udvarán, ahol egyetem alatt laktam. Állok a gangon, a negyediken, ő hátravetett fejjel – furcsa, örökre megjegyzett perspektíva – , kiabálja, hogy az egész házat felveri: “János, gyere le!”. Leszaladok, áll előttem párás szemüvegével:„János, terhes vagyok.”- mondja.
Erzsi feltűnik megint máshol. A feleségemmel az új autónkba éppen beszállok, lendítem a lábam, a napszemüvegem szárát a számban tartva érzem, kerek az életem. Akkor a szemem sarkában feltűnik valami nagyon ismerős, jellemző, sietős mozgás. Pórázon bozontos kiskutyát rángat, a póráz a lábára tekeredik, forog körbe, az arcán ugyanaz a régi félmosoly. Ő nem vesz észre.
Még korábbi emlék, pörgős ez is. Erzsi hosszú szoknyában az egyetem folyósóján közeledik. Csak engem néz, hogy mások bámulják, nem érdekli. Odaér hozzám, a szoknyájában pördül egyet, pulóveres hátát a falnak veti, az olajfesték engedi, hogy a kézzel kötött virágmintákon lefelé csúszva, guggolásba érkezve elmondja, a Heidelbergi Egyetemen, tanársegédként folytatja.
Friss emlék vagy a legrégebbi? Állok a mozgólépcsőn, lefelé haladva. Váratlan, a paralel mozgólépcsőn, a felfele érkező arcok közt meglátom Erzsit. Észrevesz. Szótlan mosolyog rám, hosszan. Egyetlen pillanat, míg egymás mellett vagyunk, aztán megint az a mozdulat. Tesz egy fordulatot, maga körül megpördül, majd a többi utassal együtt tovább halad. Már csak a hátát látom, mélyzöld lódenkabátban, a kezét, bordó dzsörzé kesztyűben, a fekete gumiszalag kapaszkodón nyugtatva. Kimondhatatlan boldog vagyok.
Felébredek, nem nyitom ki a szemem. Nem emlék, nem az.
Nem más csupán, mint életem legszebb álma.
karpatijudit.com 