Rézsút fénypászma szalad a hajnali konyhapultra, csillanások apródjai éhezik nap vezette szemem. 

Jóllaktok cukorkristályok; olyan soká, olyan szépen

nézünk egymással farkasszemet.

Különceim, szívemnek kedvesek, nem állhatom, hogy mennyire szeretem; 

tudjátok ti is, én is, hol vagyunk a legjobb helyen. 

Leszünk így most;

ti, megszámlálhatatlanok, 

én, egymagam, 

varázslatosan szétszóródva, 

egy helyen.

Döntsünk úgy, hogy itt maradunk 

ma, 

holnap, 

holnapután, 

egy egész életen át.

Míg bámulatunk elnyeli az időt, szobáról szobáról várakozással ritkul a levegő.

Áhitatos a magára hagyott takaró, tanú nélkül langyosul mosolyra két gyűrött lepedő.

Finoman leválik, parkettára száll az orchidea elszáradt virága, szabadságot kiállt a növény megcsonkult teste, az egyszer élt rész hiánya.

A fürdő kövén hajszálcsomó hengereg, a hálóban holt szirmoknak üzeni:

élni, halottan is lehet.

Elmúló gyerekszoba; valaha volt titkok legnagyobbika, pók lóg a szigorú ajtókereten, 

maradj még talány, ráér a bizonyos, 

ráér, 

most úgy tesz, eljátssza az idő, nem figyel oda.

Mire felnézek, 

néma vágyam bennem nevet, 

boldogabb, e létezésben, hányszor lehetek?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s