Rézsút fénypászma szalad a hajnali konyhapultra, csillanások apródjai éhezik nap vezette szemem.
Jóllaktok cukorkristályok; olyan soká, olyan szépen
nézünk egymással farkasszemet.
Különceim, szívemnek kedvesek, nem állhatom, hogy mennyire szeretem;
tudjátok ti is, én is, hol vagyunk a legjobb helyen.
Leszünk így most;
ti, megszámlálhatatlanok,
én, egymagam,
varázslatosan szétszóródva,
egy helyen.
Döntsünk úgy, hogy itt maradunk
ma,
holnap,
holnapután,
egy egész életen át.
Míg bámulatunk elnyeli az időt, szobáról szobáról várakozással ritkul a levegő.
Áhitatos a magára hagyott takaró, tanú nélkül langyosul mosolyra két gyűrött lepedő.
Finoman leválik, parkettára száll az orchidea elszáradt virága, szabadságot kiállt a növény megcsonkult teste, az egyszer élt rész hiánya.
A fürdő kövén hajszálcsomó hengereg, a hálóban holt szirmoknak üzeni:
élni, halottan is lehet.
Elmúló gyerekszoba; valaha volt titkok legnagyobbika, pók lóg a szigorú ajtókereten,
maradj még talány, ráér a bizonyos,
ráér,
most úgy tesz, eljátssza az idő, nem figyel oda.
Mire felnézek,
néma vágyam bennem nevet,
boldogabb, e létezésben, hányszor lehetek?
karpatijudit.com 