Szerda reggel 5.15-kor kelek, ébresztő nélkül, pizsama nélkül. Vécépapír nélkül. Pisilés közben állapítom meg, hogy üresen árválkodik a vécépapírtató. Ücsörgök hát, dolgom végeztével is, hosszú perceken át. Különféle dilemmák versengenek, hogy egyikük élre törjön és a kialakult sorrend eligazítson, hogyan tovább. Ha van itthon vécépapír, csak a vécében fogyott el, akkor megkísérelhetném, hogy felállok és gyorsan kiszaladok érte a szekrényhez, ahol a készleteket tartom. Azonban pizsama híján semmi sem lesz, ami a legördülő pisicseppeket feltartóztassa. Meglehet, hogy nincs itthon egyáltalán több guriga. Ez esetben ugyanúgy járok, mintha kiszaladnék és lenne papír, azzal a különbséggel, hogy magától később sem lesz; le kell menni érte a boltba. A földön hever egy könyv. Jó rég félbehagytam. Nem is félbe, mert az első pár oldal után elegem lett. Utálom, aki írta. Ha megjelenik egy cikk róla vagy egy interjú vele, végül akkor is beleolvasok, ha tudom, hogy nem kéne. Nem tetszik, amit mond és az sem, amit ír. Az sem, hogy másoknak tetszik. Így lett a könyv is, különben. A könyvtárban megláttam és kikölcsönöztem; lássuk, mire van olyan nagyra, mitől vannak mások úgy oda. Most meg olyan gondolatom támadt, amire egyből nemet is mondok magamnak. Azért röhögök. Hogy egyáltalán ilyen az eszembe jut. De ha egyszer nincs vécépapír és a könyv lapjai is papírból vannak, akkor mindez csupán kreativitás. Jól van. Most már tulajdonképp nem is kell papír, a folyadék természete, hogy egyszer csak felszárad. Akkor is, ha elönti a lakást, akkor is, ha pár csepp a combomon. Másokra szoktam mondani, akiken valószínű, ugyanígy szárad fel a vizelet, de most én is Húgyos Jóska lettem.

Húgyos Jóska kávét inna. Ez a következő stációja a hajnali készülődésnek. Vizet töltök a tartályba, kávét a darálós részbe, elindul a masina zúgolódva, hangot adva helyettem is a nem annyira gördülékenyen induló reggelnek. Imádkozom, hogy legyen szép, nagy hab. Nem tudom, min múlik, hogy egyik nap csinál, másik nap meg nem, hiába ugyanolyan a tej, a hőfoka. Lehet, hogy azon, hogy nem jól imádkozom. A gondviselés mindenesetre úgy ítéli, ma nem érdemlem a habot, s magamban elkönyvelem, biztos, hogy azért van, mert látta a fejemben megfogalmazódni a gondolatot. Irodalom, mely vécépapírként végzi.

A tej hígan lötykölődik, tetején kirajzolódik egy kávészínű fasz. Nyugtázom az alakzatot és úgy döntök, kiélvezem a kávéivás nirvánáját, hogy fasszal, fasz nélkül, egyre megy. Ám az élet ma amellett teszi le voksát, hogy duplán adagolja; megnyitom a telefonom és a szokásos reggeli hírszemlémen az író képe köszön rám. Felismerem, mostantól egy darabig ez lesz. Hisz, ahogy írják, megjelent „soron következő” kötete. Így – látszólag – okkal fejtegeti, miért adta ezt és ezt a címet, miért választotta ezt és ezt a témát. Már nem a kávéfőző morog hangosan; vajon miért nem elég a mű maga, miért nem bír senki sem csendben maradni? Csak én látom, hogy a király meztelen? Hogy mennyi király van és mindegyik meztelen? Meg nem értett sértettség, az szól belőlem. Ezt meg ők mondják, az alattvalók. Ezzel a párbeszéddel szórakoztatom magam. Charles Aznavour megértene, tudom, mert közben éppen ő énekel a szobában, The Old-Fashioned Way; hát nem éppen egy szerda reggeli dallam. 

Eltelik egy óra, reggelbe fordul a hajnal. A kávé dolgozik, ma már többedjére szembesülök a fizikai létezés törvényszerűségeivel. Rájövök, hogy a vécépapírhiányt muszáj orvosolni, nemigen ér rá ez a beszerzés.

A boltban kevesen lézengenek; vagy az időpont korai vagy a véletlenek hozták így.

Kis bolt, kis választék. Májkrémből, nápolyiból, borotvahabból jó, ha egyféle van. Szerencsés állása ez a dolgoknak, amikor belefáradtunk a döntésekbe, nekem meg már reggel, a vécén egyből háromfelé ágaztak a lehetőségeim. Ebben az üzletben tudják, hogy mégis vannak fontos dolgok, melyeknél nem mindegy a minőség. Így gondoltak arra, akinek a vécépapírból elégséges a kétrétegű, meg arra is, aki a fenekét négyrétegűvel szereti kitörölni. Ebben én magammal mindig harcban állok, ráadásul ott van még az a tényező, hány lap jut egy tekercsre. Egy sokismeretlenes egyenletet oldok meg minden alkalommal, amikor toalettpapírt vásárolok és a végén sosem vagyok meggyőződve, hogy jól döntöttem. Ezúttal azonban váratlan elszántsággal választom a drágább, elegánsabb verziót. Nem szeretem Húgyos Jóska szerepét és mindjárt a másik végletbe esem. Ráadásul ebből a típusból csak egyetlen darab maradt a polcon, a másik féléből meg van még vagy fél tucat. Így tehát habozás nélkül nyúlok a csomagért. Mely meglepő ellenállást tanúsít. Valami nem ereszti. Ráeszmélek; egyszerre ketten akarjuk leemelni, ezért nem adja magát könnyen. Kicsi kezem van, a legkisebb kesztyűméret; csodálkozva állapítom meg, hogy a másik kéz az enyémnél semmivel sem nagyobb, ugyanakkor kétségkívül férfikéz. Amely erősen markolja és nem ereszti a vécépapírt. A szőrös, ám apró kéz – mi másban – egy karban folytatódik, a kar egy törzshöz tartozik. A törzsön nyak, a nyakon fej. Ki más lenne? Hát ki más?

Az író az. Ő férfi, én nő. Akkor is, ha ma reggel Húgyos Jóska. Látom a szemén, ahogyan rádöbben, a négyrétegű vécépapírról most le kell mondania. Nem huzakodhat egy nővel a kisboltban. Tudjuk mindketten; ezt a csatát én nyertem. Enyém a négyrétegű, puha, övé a kétrétegű, dörzsölős. Dance in the old-fashioned way, won’t you stay in my arms?- dúdolom jókedvűen a pénztár felé lépkedve.

Meztelen a király, és piros a feneke. Akkor is, ha csak én tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s