Belépek a lakásba és ahogy vagyok – cipőben, kabátban, táskával a vállamon – rohanok sorban a villanykapcsolókhoz, az állólámpához, a kislámpához, az ablakhoz, hogy eligazítsam a függönyöket. Muszáj, mert rossz fény teríti be a szobát. Hogyan lehetséges, hogy vannak, akik nem hallják a fények hangját és olyan ricsajt csapnak az összevissza felkapcsolt lámpákkal, hogy belefájdul az ember feje? Most is ez a tompa ború, amire hazaértem, miközben csodás fényszimfóniát lehet alkotni. Így, ni; párat kell le, néhányat felkapcsolni, igazítani kicsit a függönyökön, hogy a benti fények közül néhány visszacsendüljön az ablaküvegen és máris harmónia zendül fel!

Végre átöltözhetek. Még dolgom van. Ahogyan a fényeket, helyre kell hozni ezt a mai napot is. Valahogy.

Mikor elindult reggel ez az újabb egysége az időnek, gyanútlansággal tettem a dolgaim, ahogy a megszokás diktálja. 

Nekivágtam teendőimet intézni, bevált útvonalamon haladva. Az emberek mindegyike, mintha tudná a dolgát, mit kell tennie, mi a szerepe; ebben a napszakban, ebben a tempóban, egymagukban, legfeljebb párban kell közlekedni, céllal igyekezve.

Most azonban előttem a járdán, kissé távolabb valami máshogy történik. Emberek egy csoportja bontakozik ki; akad köztük gyerek, fiatal és idősebbek is. Öten vagy hatan vannak és létszámuk mellett tempójuk sem illeszkedik a hétköznaphoz, amire ma a világ virradt. Így, ahogy ők teszik, vasárnap szokás andalogni; családi ebéd után közös sétára indulni. Az alakját folytonosan változtató csapat egyetlen állandó pontja a babakocsit toló testes, fiatal anya. Fején élénk színű, gyerekes pomponos sapka, mely alól hatalmas hajzuhatag terül alá termetes hátára. Vastag kardigánra vetkőzve, csípőjére kötött pufidzsekiben reng, lendül jobbra és balra a feneke. Körülötte viháncol két, tíz év körüli fiúgyerek, a raj formájának változását javarészt az ő szabálytalan mozgásuk irányítja. Az anya mellett kétoldalt egy-egy felnőtt, férfi vagy nő, a sereghajtók pedig egy idős nő, vele egykorúnak tűnő öregemberbe karolva, néha meg-megállva, lemaradva.

Megbontják az utca ritmusát és a sietős léptekkel haladók türelmetlenül kerülgetik a kiszámíthatatlan mozgású család egy-egy tagját. Harag serdül bennem is, ráadásul duplán; azért, amiért bennem ez a valódi indok nélküli érzés munkál. Azonosítom, hogy legjobban a sapkás anya hoz ki a sodromból és mielőtt elemezni kezdeném magamban az okokat, látom, hogy átkelnek az úttestnek egy olyan pontján, ahol az teljesen szabálytalan. Élen a pomponos, a babakocsival, mögé sorakozik fel a két idétlenkedő gyerek, mögöttük a többiek. Feltorlódnak az úttesten az autók, újfent – már nemcsak a járdán – megakasztják az élet normális folyását.

Míg elérek az útba eső élelmiszerbolt bejáratáig, magamban történetet írok; a kedden vasárnapot élő családét és a napom folyamán – minden egyéb közül, ami kicsit más – így velük foglalkozom a legtöbbet. Az ezt követő epizódok, melyek egymást váltják, éppen annyi időt követelnek maguknak, melyet megtörténésük igényel. Hogy egyszer még aprónál is apróbb egységekre bontom, értelmüket keresni próbálom majd, talán csak valami eldugott, soha nem látogatott zugában pislákolhat az agyamnak.

A vásárlás koncentrációt igényel, majd a sorban állás hagy egy kis szünetet. Így ér teljesen váratlanul, hogy a pénztáros hozzám beszél, nekem magyaráz valamit, ingerülten. Végül egy rosszul beárazott árucikk miatt félreállít és hiába bizonygatom az igazam, mégis én kényszerülök várakozni. Olyan soká nyúlik az egész, hogy hirtelen döntést hozok, otthagyom az egész kosarat, oldja meg egymaga, ne velem packázzon, a vásárlóval. Most majd hazafelé kell megismételnem a vásárlást, dolgom végezetlen távozom.

Amint kilépek a boltból és átkelek a zebrán, velem szemben, az út közepén idős, vak ember ácsorog tétován. Mire észbe kapnék, mi volna a teendő, már fiatal férfi penderül elő; kiszállt az autójából, hogy segítsen. Átkíséri. S közben a mögötte sorakozók dudálnak türelmetlenül, nem látják, mi zajlik előttük. Zavartan haladok tovább. Ostoba tétlenkedő lettem. Rosszabb, mint a dudálók, mert én láttam is, de csak néztem.

Eltelik a nap; az órákat munka tölti ki. Megnyugtatóan eseménytelen időszak, mely felcsillantja a reményt, hogy ma semmi, még kicsit sem más.

Hazafelé villamosra szállok. Haladunk át a hídon, amikor észreveszem, szivárvány ível át a Dunán. Bámulunk ki mindannyian az ablakon, van, aki lefotózza, van, aki csak mosolyogva nyugtázza. A gyermeki örömbe sikít bele a villamos hirtelen fékezése és pár perc múlva már a járdán gyalogol a villamosnyi ember. A szivárvány elterelte az autósok figyelmét is.

A kulcsomat keresgélem a kapuban, mikor ráébredek, nem pótoltam a reggel elmaradt bevásárlást. Most már mindegy. Nyitom a bejárati ajtót, belépek és a rossz fények fogadnak.

Helyre kellene hozni ezt a napot. Érzem, késő. Nem lehet. Csak, amikor visszatekintek utólag, látom át, hogy már az ébredésem pillanatában ott volt a balsejtelem; aprócska, önálló entitás, amely a testben meghatározhatatlan helyen bujkál. 

Csörög a telefon. 

Kilenc óra után nem illik telefonálni. Ismerősnek, barátnak sem. De ahogy rápillantok a kijelzőre látom, hogy ismeretlen telefonszám. Illetlen ismeretlen téves hívása. Vagy valaki egészen más. Nem akarom eldönteni. Vagy inkább úgy teszek, mintha nem tudnám. Két csörgés után, kezemben a villódzó készülékkel, akaratlan mozdulatokkal kapcsolgatom, hangszerelem át a fényszimfóniát. Végül csak egyetlen lámpa fénye világít, alatta állok és a telefon kéken villogva várja sorát. 

Sóhajtani akarok, de a levegő nem áramlik sem ki, sem be. 

Visszatartani, ami megtörtént, az idő múlását, nem lehet már. 

A reggeli utca rendjét felborító babakocsis kompánia, a zebrán bizonytalanul haladó vak, a sort feltartó gyakorlatlan pénztáros, a szivárvány, mely a Duna felett bontakozott ki. Minden csak egy egészen kicsit volt más. 

Elindul a mozdulat. Kezem a karnagy, fülemhez emelem a telefont, s az egyszólamú fényben várom, hogy ami ezen a napon végig egy egészen kicsit más, végre teljes terjedelmében megmutassa magát. Hogy legyen onnantól az egész élet fénye, hangja, minden, minden, amit csak addig ismertem, egészen más.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s