Kényelmes fotelben szorong egyik szememben a nyirkos kezű bizonytalanság, másik szememben világmagas hídon, jeget szitáló viharban, őrjöngő szélben a korláton féllábon egyensúlyoz bátran a bizonyos, hogy velem semmit nem lehet.
Tudna, tehetne bármit, ha eldönthetem, hát hagyom, hogy félelmetes legyen, vagy legyen inkább a másik az, aki dermedt háttal, tőlem félve remeg.
Bevásárlókocsiban, kifordult kerekekkel tolom, rángatom magam előtt a napom, meglocsoltam a növényeket, újat hajtott a fehér erika, kék pipákkal teli füzet, jött egy üzenet, azt írta szívecskés szmájlikkal, hogy nemcsak tegnap, ma is szeret,
mégsem lesz túrógombóc; bizonytalan, hogy szétfő vagy lágyan olvadó tejfölös porcukorral vacsora.
Emlékeim sora tanúskodik róla, hogyan éltet a mindenestől bizonytalan,
s hogy milyen lehet a mindenestől bizonyos? Előttem áll, nekem örökre titok?
Maradnak a bizonytalanul bizonyos napok? Félúton vagyok?
Két lépésre járdaszegély – tűsarkú a lábamon, ma az önbizalmam abban túráztatom – nem esem le, egyensúlyoz mindkét karom,
ha felemelem, elárulja a bőröm, ebben a testben hány éve bizonytalankodom.
Lelépek a kőre, inkább beton? Hideg van már, nem hagy nyomot a cipőm sarka – nem is beton – az aszfalton.
Nyomot hagyhatok-e, ha csak félig hiszem, hogy van magamban hitem?
Bármely balszemű kételyem, megcáfolja tüstént a jobbszemem és tudom, hogy neki higgyek, van még egy jó okom.
Tornacipőben lépkedve, haladok valaki másban előre,
hogy ne üljek a félúton egy farönkön túl soká, kényszerít rá, hogy megint eggyel nagyobb lett a lába, közelebb a saját, önálló bizonyossága.
Bal szemében remény, a jobban engem visz tovább,
nem hagyhatom, hogy a jobb szemében neki se maradjon mása,
csak az anyja bizonytalansága.
karpatijudit.com 