Coming out

Hónapok, lehet, évek kellettek, hogy rájöjjek, tisztán lássam, hogy az, ahogyan szerettem volna ezt magamnak, úgy nem fogom tudni vagy nem fog menni vagy nem is akarom úgy, ahogy hittem, hogy akarom. Az írás nálam régen kezdődött – tízévesen és még nem mutattam, akkor is miket tudtam már – , de csak negyvenes éveimre engedtem meg magamnak, hogy elkezdjek személyesebben írni, másoknak is – WMN-es évek – megmutatni magam és hogy mit tudok.

Messze nem úgy írtam még, mint most, de jól írtam akkor is. Ma már nem írok magamról olyan formában, ahogy akkor, de kellett hozzá, hogy most meg így tudjak, elvonatkoztatva, kizárva az aktualitásokat, sokkal inkább az általános, örökké érvényes dolgok felé fordulva. Akár nevek, bármiféle konkrétum nélkül, más szintre helyezve egy írást, úgy, ahogy én tartom érdekesnek. Ahogy ide, e felé kezdtem terelődni, – egyre gyűltek az írásaim, sok mások által olvasatlan – fogalmazódott meg, hogy nekem lehetne kötetem és ahogy ezt megfogalmaztam, már akartam is.

Azt akartam, hogy végre elismerjék, hogy író vagyok, legyen erre jogosítványom egy könyv által és egy szakmai megítélés, elismerés által.

Bíztam benne, hogy velem is megtörténik- azt hittem, de most már tudom, hogy nem történik ilyen, filmekben csak, más országokban és lehet ott is csak filmen – hogy valaki olvas, aki szakmabeli, megkeres és lesz egy könyvem. Úgy gondoltam, hogy a kitartásom és az igényességem, a minden részletre kiterjedő gondosságom, a Kárpáti Juditság, képekkel illusztrálva kifizetődő lesz azon a módon, ahogyan akkor akartam. Megjelenik a könyvem, amit kiad egy neves kiadó.

Aztán kitaláltam, én vagyok az oka, ezért többet kell tenni, nem elég írni, jól írni, kitartani, következetesen csinálni, igényességgel szerkeszteni, képeket készíteni. Nem találnak meg, nem érdekel senkit, hogy engem felemeljen vagy felfedezzen. Lehet el is olvassa, nyugtázza, hogy jó és halad tovább hazafele, még tejet is kell venni, el ne felejtse, pfff.

Jó, döntöttem el, akkor megmutatom magam személyesen, odamegyek, lássanak élőben is. Itt a varázslatos személyiségem, az írással elegyítve ennek senki nem tud majd ellenállni. 

Na, rendben, lesz majd, aki nem tud ellenállni. 

Hm, csak egyvalaki lenne, aki nem tud ellenállni. 

Csak lenne, aki elolvassa. 

Egyáltalán.

De amikor mentem, nem éreztem magaménak. Odamegyek, idegen nő, legyek alázatos? 

Nem vagyok alázatos. Magammal sem vagyok. Nem szeretem az alázatot. 

Akikhez mentem, mind alázatot akarnak, mert idegen vagyok, nekik senki.

Erre megjelenik egy pimasz nő. Túl magabiztos. Túl határozott, Túl csinos. Idejön kéretlenül. Küldi a dolgait, akkor is, ha kiírtuk, hogy KÉZIRATOT NEM FOGADUNK!!!!.

Folyton emésztett, hogy nem teszek eleget. 

Nem megyek szakadatlan.

Miért nem bombázom még jobban őket? 

Miért olyan nehéz megkérni valakit, hogy szóljon már a Gazvetőnek? 

Miért nem szólok, annak, aki amúgy is lekötelezettem, mert én neki egy jól fizető állást szereztem?

Ott a mindenható ÉS, a rovatvezetővel – aki történetesen Grecsó – levelezek. “Működik a pimaszság, a melankólia”, írja, aztán mégsem tud választani, húzódik, végül mikor bemennék, kérem, hogy fogadjon, soha többé nem ír választ.

Hetek óta halogatom, hogy további folyóiratoknál kopogtassak, mert ezen át vezet az út, publikálni kell ezekben a periodikákban és akkor észrevesznek majd. Ezt tanácsolja ismerős és ismeretlenül a gazvetős gazember. 

Míg egyik nap az erdőben sétálva világossá vált, hogy nem fogom küldeni. 

Sem ide, sem oda. 

Nem szeretnék levelet írni, viccesen kreatívat, hogy valahogy felhívjam magamra a figyelmet és a szerkesztő, aki soha, de soha nem tudott úgy írni, mint én tízévesen, majd vagy elolvassa vagy ignorálja. 

Ha elolvassa, talán tetszik. 

Talán nem. 

Ír majd, köszönjük, nem. 

Vagy ignorálja a levelem és nekem megint iparkodni kell. Küldöm újra, hátha most olvassa. Küldök újat, hátha az tetszik.

Vagy szólok a millió ismerősöm közül egynek, aki tényleg egyetlen lépésre van a kérdéses szerkesztőtől. Neki is írok kreatív, könnyed levelet, hogy megtenné-e. Hogy van egyébként? És nagyon köszönöm.

Rájövök az erdőben az avaron baktatva, míg a kutya megint egy darab szart bányász ki és a szájából ki sem tudom szedni, hogy nincs igaza a coach-nak, akihez jártam. 

Nem igaz, hogy baj, hogy nem tudok segítséget kérni. 

Mert tudok. Csak nem akarok. 

Mert nem tetszik a rendszer, amiben ismerősnek kell lenni, hogy valaki szívessége vezessen eredményre engem. 

Hogy ácsorogjak várakozva, és ha tetszik, örülhetek, mert lám, csak ez kellett, egy kicsi lökés, segítség, alázat és máris észrevesznek.

Nem akarok megbékélni, nem is fogok, azzal, hogy “de hisz így működik a világ”. 

Az én világom nem és nem segítek abban, hogy egy olyan világ épüljön, működjön tovább, ami nem a tehetségen, a szépségen – nem a külsőmre értem – hanem azon alapszik, ki, kit ismer, kivel van összeköttetésben és hogyan kamatoztatja az üres semmit.

Megértettem lassan, hogy nem akarom, hogy átszűrjenek egy szakmainak mondott közegen, hogy nekem ez mérce legyen és azt áhítsam, hogy valaki, egy Grecsó mondja azt, hogy működik ez meg az, de ő nem tud ebből mégsem választani. 

Ne válasszon, mert én sem választom azt, hogy ő mondja meg. 

Aki számít, most már tudom, csakis az olvasó. 

Én és ők, ez a kapcsolat. 

Mondhatna bármelyik ítész bármit, elemezhetne, ha az ember, aki olvas, gondolkodik, sír, nevet. Hatással vagyok rá. 

Nem érdekel, tehetséges vagyok-e szerintük. Irodalom-e vagy nem. 

Innentől egy a dolgom, hogy az olvasóhoz eljussak. Hogy olvassanak. 

Nem izgat, hogy lesz-e könyvem. Ha kell, hogy legyen, lesz. 

Mostantól mégis fogok segítséget kérni, de nem az ismerőseimtől, hogy ajánljanak be. 

Hanem minden egyes olvasótól. Hogy ha tetszik, mutassa meg másoknak is. Ha már annyi vackot megoszt, a halloweeni süteményt, a méltatlan, ostoba politika szarjait, akkor kérem, engem is. Mert ezt senki nem csinálja. Elolvas, gondolkodik, sír meg nevet. 

Most legyen az a fizetség, hogy szól még valakinek, megmutatja az anyjának meg a testvérének.

Hogy ezen kívül milyen más módon fogom olvasottabbá tenni a dolgaim még nem látom tisztán, mert ebben sem szeretném azt az utat követni, amit mindenki és nem különcségből, hanem, mert ahogyan most kellene, ahogyan tanácsolnák, nem tetszik, ellenkezik azzal, ahogy gondolkozom. De meg fogom találni az utat. A férjem mondja, innovátor vagy. Nevetek, de elfogadom. Igaza van. Nem járok azon az úton, amin mindenki. Mindig keresem a magamét. Így születnek az új dolgok. Nem a másikon felkapaszkodva, a mások útját járva.

Most már tudom, kit akarok magam mellé állítani és sokkal jobb, hogy tudom, hogy az olvasót kell, nem semmirekellő érdek ítészeket.

Az olvasók számítanak, nem egy köztes filter. 

Ejutottam ide és nagy megkönnyebbülés volt az a szembesülés. 

Nem vagyok mégsem lusta teremtés, aki nem tesz eleget. 

Nem csináltam, mert ellenkezett azzal, amilyen vagyok. Amit magamról, a tehetségemről gondolok. 

Majd mire ide jutottam egyik nap egyszer csak elém került ez a cikk, melyből alább, a gondolatmenet végén, mementóként kiemelek két idézetet, egyszer érdemes az egészet elolvasni.

https://www.es.hu/cikk/2021-10-29/varga-bea/magas-irodalom-es-lektur.html.

Úgy éreztem, minden, amit gondolok, még inkább érvényes ezáltal és még biztosabb vagyok abban, hogy akárhogyan is alakulnak a dolgaim, soha nem állok be abba a sorba, amibe mások. 

Lesz könyvem vagy sem, írni írhatok. Ebben senki meg nem akadályoz. Abban sem, hogy tudjam, könyv nélkül is író vagyok.

Úgy alakítottam az életem, hogy a többségnél mindeddig is jóval szabadabban éltem. Mostantól még egy fokkal ennél az eddiginél is szabadabb lehetek.

S, íme a két idézet:

“A hazai irodalmi életnek meglátásom szerint két nagy problémája van, és ez az egész spektrumra vonatkozik. Az egyik, hogy a tehetségalapú világ építése helyett sok közösség még mindig patronáláson alapuló protekciós rendszert épít. Ezt mindenki tagadja, de aki valaha is kért szívességet, beajánlást egy kiadóba vagy újsághoz, netán adott ilyet, valójában nem a tiszta kiválasztási rendszerekben hisz, hanem úgy véli, „így működik a világ”. Pedig a világ olyan, amilyenné formáljuk. Ha pedig nem formáljuk, olyan lesz, amilyennek hagyjuk. Az itthoni politikai és társadalmi berendezkedés az uram-bátyám rendszer melegágya. Nem lehet, hogy az újító hangok, amelyeket Milbacher cikke hiányol, jelen vannak, csak nem hallhatók?”

“A másik probléma, és ezt a pszichológia felől nézve döbbenettel látom, a kritikusok és kapuőrök részéről az a hit, hogy nem létezhet objektív szakmai kritika. Amint valaki így gondolkozik, az az önreflexiós készség kialakítása helyett önigazolást tanul – és tanít. A middlebrow szerzők kapcsán vajon hány értékelés tartalma múlt már azon, hogy a szerzőnek ismerőse-e a cikkíró, vagy hogy melyik kiadó presztízse ad egy hátszelet, esetleg milyen borító látható az íráson? Ezek jól körvonalazható szociálpszichológiai hatások. Az önreflexió kialakítása mindössze pár gyakorlatot igényel, én például oktatom szerkesztőképzésen, és az Aranymosáson a nekem leadott lektori elemzéseknél is alapfeltétel a kontextusfüggetlen gondolkozás. A szövegnek önmagáért kell beszélnie. Ha nem tud, akkor nem jó szöveg. Az olyan elemző, aki nem képes kizárni az interperszonális és szociálpszichológiai hatásokat, valójában nem profi szakember, bármilyen pozícióban ül.”