Négy milliméter. Ekkora különbséggel indult az életem. Szabad szemmel észlelhetetlen különbség, az egyik lábam javára. Az észlelés is csak utólag lett értelmezhető, s a négy is csak becsült adat, ennyivel lehetett rövidebb a lábam születésemkor és mire mindenféle testi viszontagságok okán erre fényt derített egy, a sor doktor közül, már nem is volt talán észrevehetetlen szabad szemmel sem.

1970-ben lettem szerelmes és egyikünknek sem számítottak a millik, a centik, a méterek. Férjhez mentem – született egy lányunk, szerelemgyerek – és, ahogyan teltek az évek, köztünk és a két lábam hossza közt is egyre nőtt a távolság, párhuzamos érzéssé vált a testi, a lelki fájdalom, ami ezzel járt. Doktoráltam, neveltem a lányunk, belevetettem magam dolgokba, amikért rajongtam, ügyekért harcoltam, szenvedéllyel és közben a természet, a ránk kirótt élettani szabályok némán tették dolgukat. A lábaim álltak a valóság talaján vagy épp lebegtek a föld felett, a milliméterek köztük egyre csak növekedtek.

Életem új szakasza következett; az elszakadásom, válás nélküli elválásom a férfitől, akit életemben a legjobban szerettem, akiben a legnagyobbat csalódtam. Magammal való küzdelem, szembesülés a múltammal, apámmal, a családommal, hogy rosszul miért választottam. Fájdalmas, még mindig fiatal évek, tele nevetéssel, migrénekkel, találkozásokkal, álmokkal, utazással, felnőtt a lányom.

Utaztam a szenvedélyem után, a történelem, a hivatásom lett az igazi szerelem. Barátok, barátnők sora kísért, mentem magam, ha társ nem akadt, jártam szakadatlanul az utam. Negyven után ötven, én voltam az agilis hatvanas, hetven lettem és a volt férjemet, még mindig hol igen, hol nem szerettem. 

Az olvasás, az opera, a reneszánsz Itália, az ókori Görögország, barátokkal a jó vita, életem nagyobbik részében ez volt az igazi szerelem, nyolcvanéves tavasszal lettem. Hátborzongató valóság, az én valóságom, hogy ideértem, nem hiszem. S ha a lábam, a kettő közti négy milliméterből egy élethossz alatt lett négy centiméter nem figyelmeztetne, a tükörben magamat akkor is a lánynak látnám, aki summa cum laude végzett. Selyemblúzt, szövetszoknyával, bőrkabáttal hordott, aki lófarkat úgy kötött, hogy egy tinccsel a hajgumit körbe tekerte és még így is széles, vastag csokornyi maradt.

Az emberi élet legfájóbb valósága, mire a lelkem nyugalomra lelne, a testem hagyja cserben az egészem. Az ötvenkilences villamos magas platója ébresztett rá, hogy megváltozott a hátralévő életem. Felszállni, s le, csak segítséggel tudok, egyedül már nem megy. 

Három hete, hogy az orvos a kezembe nyomta a papírt, rajta mindenféle paraméterek. A negyvenes éveim migrénje, millió recept, most kívánnám vissza, bot van a papírra felírva. Ilyen és ilyen kell, itt és itt veheti meg.

Egy hétbe telik, mire ráveszem magam. Elmegyek. Hazafele a hónom alatt viszem. Nem az enyém ez az eszköz, valaki másét cipelem, engem csak megbíztak vele, most szállítom annak a rászoruló, öreg embernek, aki majd használja. Hazaérve az előszoba ajtó mögötti sarkába támasztom, elvágódik, fene az egészbe, felemelem; hát, jó, ha ennyire akarod, te bot, beviszlek a szobába. Pár nap telik el eseménytelen, mire egy vasárnapon mégis magamhoz veszem. Beszélek hozzá, megint, úgy könnyebb. „Gyere. Ma, úgy döntöttem, velem jöhetsz.„ A bot néma és merev. Utamban van egész nap. Ronda is, nem kell nekem úgy határozok. 

Egészen addig hever most már az előszoba huzatos, sötét sarkában, míg hozzám a fiatal, lelkes gyógytornász egy csütörtöki napon nem érkezik. Kérdezi, mesélem a fiaskóm. Utálom a botot. Engem nem segít, csak hátráltat. Megkér, mutassam meg, miként használom, hogyan megyek vele. Kelletlen beleegyezem, átszelem a nappalit, átkelek a hálószobán, ő pedig csendesen, figyelmesen követ, a telefonja kamerájával felvesz. „Úgy és most menjen, kérem, ugyanígy végig a két szobán bot nélkül!” Felveszi a kétszobányi expedíciót, maga mellé a szófára leültet. Nézem magam, bicegve majd, ahogyan a másik filmen botra támaszkodva haladok. 

Már nem itt, az iskolában, hetven évvel ezelőtt vagyok.  Élénk kép előttem Ezópusz meséje, a példázat a német könyvben, a “gehen” ige ragozása. Rajz a lecke mellett; a vándor, a bölcs görcsörtös fa mellett állva beszélgetnek. 

„Tudod-e, bölcs, mennyire van ide Athén?” – kérdi a vándor.

„Indulj el és válaszolok” – mondja Ezópusz.

A vándor csak nem indul, hisz választ nem kapott. A bölcs látja a bizonytalankodást, s megszólal újra.

„Mindegy merre, csak indulj el és megmondom.”

A vándor értetlen tekintetét látva Ezópusz végül megszánja és elmagyarázza.

„Hogy Athén mennyire van, csak akkor tudom, ha látom, hogyan, milyen tempóban haladsz.”

Ezópuszom, a fiatal gyógytornász néz rám, a türelmetlen vándorra. Türelem, nyolcvanévesen. Látom, amit látnom kell. A “gehen” ige ragozása, megy, ment, menni fog. 

Bottal, bot nélkül sem megyek már Athénba.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s