Vasárnap

„Napi menü:” állt a fekete fakeretes palatáblán, s a kettőspont után elmaszatolt, krétával írt szöveg, melynek a tábla szélére szorult utolsó betűit hanyagul ottfelejtette az, akinek a kezében a szivacs lehetett. Megállt egy pillanatra az étterem előtt magányosan, éppen céltalan posztoló vendégcsalogató alkalmatosságot nézve. Próbálta kitalálni az utolsó betűkből a pénteki menüt és egyszerre öntötte el méreg és szomorúság. Nem is egyszerre, pontosított magában, amint felismerte az érzéseit. Majd szinte azonnal türelmetlenség is vegyült a két előzőhöz. Magával szembeni türelmetlenség volt. Megint itt tartunk az elemzésnél. Unalmas. Tessék, egy negyedik, az unalom. 

Akkor legyen, menjünk sorban, mi követ mit, melyik mitől van, mit, mivel lehet semlegesíteni? Hogyan lehetne elérni, hogy ezek helyébe olyan érzések kerüljenek, amiket nem kell elemezni, a gyökerüket magában firtatni, hogy valahogy megszabaduljon tőlük? A vidámság okát keresni ki akarná? Olyan könnyű fogadni, tudomásul venni és ha az eredetét nem is látni rögtön elsőre, talán nem is érdemes keresni!

De hogy mitől lett haragos, muszáj volt tudnia. Kényszer vagy szükséglet a végére járni, megint egy eldöntendő, egy újabb kereszteződés, amiből most inkább kihátrált, de megjegyezte, hogy ide még vissza kell térnie.

E hat-hét gondolatnyi sétaút a vendéglőtől egy divatáru üzletig vezetett. A bejáratot övező két kirakat egyikében férfi és gyerek, a másikban női ruhákat viselő fejnélküli próbababák.  Átlagosak, az ősznek megfelelő viseletek, amin mégis elgondolkodott, a kirakatrendező milyen indíttatásból helyezte az egy fiú, egy lány alakot a férfi baba mellé. A nők így majd tudat alatt is észlelik, hogy ez a bolt nem csupán a nők dolgának tekinti a gyerekeket? Legalább a kirakatban a férfi baba vigyáz az egy fiú, egy lányra? 

A méreg, hogy honnan érkezett az utcasarkon, most a kirakat előtt a babákat nézve rátalált. Feldühítette a táblát szivaccsal letörlő pénteki nemtörődömsége, annak az embernek a sietsége, aki nem szereti, amit csinál. Sietne, mielőbb a feladatokat odahagyná, nem törődve vele, mit okoz majd neki. Annak, aki elsétál a láncra vert, magára hagyott tábla mellett vasárnap kora délután. Ugyanezt a haragot érezte most a kirakatrendező iránt. Biztos volt benne, hogy míg ő egymaga halad végig egy olyan napon, amikor a menütáblán csak egy „a” betű emlékeztet a normális, élettel teli napokra, addig a ruhákat aggató nő vagy férfi társaságban tölti a vasárnapot.

Amint végére ért a felismerésnek, meg is jelent a következő érzelem, emlékeztetve, most ő következik. Vele különösebb nehézsége nem akadt. Tudva tudta, szomorúsága honnan fakad. A menütábla hétvégi céltalansága közös az övével. Szükség sem arra, sem őrá ilyenkor nem volt. Nem szolgálta senki érdekét, céljait, magának kellett gondoskodnia róla, hogy léte igazolást nyerjen. A tábla azonban ostobán tűrte a sorsát, rossz érzéseket magának nem, még ő is csak neki okozott. Tudta, hogy a türelmetlenség, az unalom okozói az előző érzelmei voltak. Mindig csak a sor elejét volt feladat felfejteni, a többi mind az első láncszemből következett. Türelmetlen a szomorúság után azért lett, mert rendületlen hitte, hogy megküzd a mérgével, a szomorúságával. Az unalom aztán végképp reménytelenné tette, ennél még a haragot, a szomorúságot is jobban szerette.

Mérges szomorúság, türelmetlen unalom, poros lávalámpa, kavarogtak a bántó neonszínek, a hét utolsó napja hetente ismétlődő karácsony. 

Most megfordult, zsebre dugott kezeit szabaddá tette, sietősebb léptekre váltotta a magába forduló lassú tempót. Míg haladt, hátizsákjából egy csomag papírzsebkendőt, kis palack vizet vett elő, fel akart készülni, ahogyan mindenre igyekezett, előre. A vasárnapra is mindig, hétről hétre. Mégsem sikerült, hiába próbálta, sohasem.

Az elhatározás, amire jutott lerövidítette a fél utcányi utat és máris ott állt a maszatos tábla előtt. Rozsdás lánc rögzítette a vendéglő előtt a betonba ágyazott sárkaparóhoz. Ugyan ki használ ma ilyet? De gyorsan elhessentette a pimasz légyként rászálló újabb gondolatot. Máris gyorsan munkához látott. A lába közé vette a vizes palackot, kivett két darab papírzsebkendőt és zsebre vágta a csomagot. Kézbe vette, lecsavarta a vizes palackról a kupakot, fogai közé vette és folyadékot locsolt a zsebkendőkre. Felülről lefele indult, úgy mosta tisztára alaposan a táblát, tüntette el a kréta maszatot. Mielőtt a terve kudarcba fulladt volna, felfedezte, hogy a kréta zsinegre kötve lóg a tábla oldalán.

A második zsebkendővel teljesen szárazra törölte a felületet. Kezébe vette a krétát és cirkalmas kezdőbetűkkel, gonddal kanyarított szabályos betűket rótt a táblára. Rálocsolva egy kis vizet a kezét megmosta, a két zsebkendőt a hátizsák oldalsó zsebébe, a vizes palackot a nagy zsebbe rakta. 

A palatáblára most másként vetült a vasárnap délutáni nap, a láncot az árnyék eltakarta. Rajta a felirat fényesen hirdette, a vasárnapi menü gulyásleves, aranygaluska.

Hírdetés