„Találkozzunk éjfélkor a vécé előtt!”. 

Mindketten pizsamában. A nagyobbik határozott kijelentésének komolyságán az sem csorbít, hogy a vécét igazából nem is tudja kimondani; vészé és közben kibújik a fogai közt a nyelve. A kicsinek ez kedvenc játéka, alig hiszi el, hogy végre ismét sor kerül rá. Nem rajta múlik, többnyire azt csinálják, amihez a nagynak kedve van, ő meg sosem mond nemet. Boldog a közös játékkal, bármi legyen is az. Ülnek az ágy szélén a sötétben, az előszobából beszűrődő fény megvilágítja a gyerektesteket; a nagy törökülésben, a kicsi átkarolja felhúzott lábait, állát a térdére támasztja és már előre izgul, de nem mutatja. Egyikük sem tudja, mikor lesz éjfél. A kicsi mégis érzi, hogy sikerül majd felébredni, csak jól kell gondolni, amikor becsukja a szemét, mielőtt elalszik. Sok minden múlik a jól gondoláson máskor, más dolgokban is, az meg, hogy magát felébressze, jókor ébressze, csakis ezen múlik. Apjuk már rég kiment, most lekapcsolja az előszobai lámpát is, azt hiszi, lányai alszanak. Méllyé válik a sötét, a nagy mégis biztos léptekkel találja meg a saját ágyát. Mire a kicsi szólítja, már nem válaszol. Elaludt, vagy csak túl álmos a válaszra, egy biztos; a csend. Nem marad más hátra, a kicsi is lehunyja a szemeit, s mire újra kinyitja, változatlan a hangtalan feketeség. Mégis másként hangtalan, másként fekete. Ilyen az éjfél. 

Nem késhet el!

Félálomban felül, hüvelykujja a szájában, kis testére csavarodva a hálóing. Feláll, nesztelen elindul, kitapogatja az ajtót, a küszöb hidege felébreszti. Nővére már biztos ott van, meghúzza a haját, ha késve ér a találkára. Végig a nagyszobán, ez a neheze; nem recseghet a parketta. A közlekedő alatt futó vezeték melege reményeket ébreszt benne, hamarosan ott lesznek ketten, ő és a nővére. Titkos, éjjeli találkozó, kettejük dolga, senki más nem tudja. S már ott is áll a vécé előtt. 

De csak egymaga. Érzékeli, hogy nem szakítja meg más jelenléte a sötétséget. Téblábol. Vár még. Telik az éjszaka ideje, az éjfélt maga mögött hagyta. Ha a testvére mégis ideér, nem lesz ugyanaz. Nem ér ide, már úgyis tudja. Elszégyelli magát hirtelen. Lóvá tette a nagy, ezért álldogál a sötétben magányosan. 

De hisz itt a vécé, előtte az ajtó! Benyit a helyiségbe, ráül a vécére. Nem is volt találkozó, nem is volt éjféli ébredés. 

Pisil, közben sír, hang nélkül a korom csendben.

                                                                       x x x

Ácsorog a megbeszélt helyen. Egy-két perccel hamarabb ért ide, de már így is bejárta a fél környéket, hogy teljen az idő, ne ő legyen ott hamarabb. Hátha már várja. Sokan vannak, keresi a szemével az idegent, akit csak képen látott. Talán az is keresi őt és mindjárt megszólítja:„Szia, itt vagyok!”.

Telnek a percek, s azokhoz a percekhez képest, amiket bármikor máskor tölt el, másféle várakozással, ezek gyötrelmesek. Azok tét nélküli, nyári percek rövidnadrágban és papucsban, ezek meg csupaszak, egyre jobban fáznak. Szemközt vele, méterekkel arrébb a földalattiból áramló tömegben felismeri. Látja a kereső szempárt, benne várakozás. Ki kell bírnia, hogy az fedezze fel. 

Hogy lehet ilyen hosszú az élet?

Egy észrevehetetlen, egyúttal nagyon is észrevehető másodpercre találkozik a tekintetük, ott van benne a felismerés. A másik az arcát gyorsan bezárja; úgy tesz, mint, aki tovább keresgél. Zsebre vágott kézzel, nézelődve elsétál.

Az idő tovább dermed, majd hirtelen felenged. Vízárrá lesz, hang nélkül zokogni könnyű és nehéz. 

Jegesen hideggel megmosni az arcát, hússzor egymás után. Valahogy folytatni a létezést. 

Pár lépésre gyorsétterem, nincsen külön férfi, külön női, hiába keresi, egyetlen ajtó van csak. Benyit, a mosdókagylóhoz lép. Ketten várakoznak, háttal áll mindkettő. Lehajol, hogy megnyissa a csapot, amikor agyában kibontakozik a kép. Azé, akit elölről, egyetlen másodpercre fogadott be az érzékelése. A hiányzó információkat kéretlenül egészíti ki elméje. Bizonyossággá válik a feltételezés, amikor a várakozó félrefordítja a fejét és a tükörben tekintetük egy újabb töredék időre összekapcsolódik. Beborítják a szégyen hullámai; orrát, száját, fülét is ellepi. A túlélés ösztöne azt súgja, mégsem hallhat meg itt, egy idegen vécében. Lehajol, tenyerét a hideg vízbe meríti, most maga merül önként alá. Mozdulat, ami mindent megváltoztat, döntés, hogy meghal vagy él. Felemeli a fejét, néma könnyei, a csapvíz, egymásba olvadva csorognak az arcán lefele.

Kezét a férfi vállára teszi, vizes tenyere nyomot hagy az ingén: „Gondoltam, köszönök. Szia.”

Kimegy. Nem csukja be, nyitva marad a helyiség ajtaja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s