A vendég

Csendes béke, csend és béke. Magában ezt próbálgatja, melyik volna találóbb erre a kertre, a délelőttre. Álldogál már egy ideje a kertkapu előtt. Nem azért odázta, hogy becsengessen, mert bizonytalan, hanem mert érkezésével, azzal, hogy a bentiek tudtára adja, ott van és bebocsátást kér, megbontaná a csendes békét. Vagy a csendet és békét. Úgy határoz, hogy addig, míg beengedést nyer, majd elválik, melyik a találóbb. Megnyomja a szálkás fakerítésen a pőre, egykor fehérkeretű, elszürkült csengőt és többet a nap folyamán nem gondol rá, melyik leírás mellett döntsön. Helyette a csengetéssel izgalom gyöngyözik szerte a tenyeréből, az előtte álló nap eseményei, a maga szerepe, a többi ember jelenléte.

Barnahajú nő nyit ajtót, kérdőn felvont szemöldökét, meglepetését hamar visszarendezi kedves mosollyá, üdvözli, beengedi. Délelőtt van, tíz órára jár, egy óra múlva várták volna az első érkezőket, de ha így esett, akkor vele veszik kezdetét a dolgok. Előremegy, a szaletli alá kíséri, szódát kér-e és már kínálja is, poharat nyom a kezébe, a buborékok torlódnak, tolakodnak felfele. Torlakodnak. Jobb szó lenne ez, gondolja, ahogyan most ennél a részletnél időzik el. Aztán néhány korty után szétnéz; még egymáson a kerti székek, kezdetleges előkészületei mutatkoznak a kerti ünnepségnek. 

Eltelik a hatvanpercnyi idő; segédkezik a házigazdának elhelyezni a székeket, az asztalon a tálakat, poharakat. Vekni kenyereket szeletel, amiket a nő hord ki, nagykéssel, s szó nélkül teszi elé. A feladat nem kér szót, némán kínálkozik. Aztán egyszer csak segítséget kap, idősebb, beszédes férfi személyében, majd már nem követhető az érkezők ritmusa, jönnek, betöltik a teret, kialakul a közeg. A mulatság maga.

Míg pucolja a keze alá adott zöldségeket, burgonyát, megállapításokat tesz.  

A kutyák: egyikük hatalmas nagy jószág, busafejű, lomhán, himbálózva halad, afféle, amely mindig útban van, haszna sok nem származik. Sokat eszik, a házat nem őrzi, barátságos, de nem eleven, szemei félárbocon, mire mozdul, elfeledi, aki szólította, mit is akart tőle. Másikuk épp az ellentéte; apró, ideges természetű, dülledt szemei kétfele tartanak, alsó állkapcsa előretüremkedik, ő maga pedig untalan nekiugrik az óvatlan arra járónak. Vannak ebek, akik elnyerik azonnal az emberek tetszését. Mindenki igyekszik a közelükbe kerülni, a fejüket megsimogatni, kutya-ember párbeszédbe keveredni velük. Mint a gyerekeknél; akad, aki mindjárt kedvenc lesz, míg másokra udvariasan mosolyog az idegen vagy a családi barát… Csak a szülőknek kedves, szépnek, okosnak látják. A kutyák esetében e tétel nagyon hasonlatos; gazdáik számára a kívülállónak cseppet sem megnyerő példányok is a legokosabbak, a legszebbek, lomhaság, dülledt szemek, ide vagy oda.

Az emberek: valami általános egymás és egyfelé fordulás jellemez itt mindenkit. Egy céllal jöttek, ugyanazt keresik. A fű, amire lépni, azon heverészni nem tilos, hanem szabad, a levegő, a közös főzés, evés. A kerítés tagolta tér, amiben úgy mozoghat szabadon egyik beszélgetésből a másikba, a hallgatásból a megnyílásba mindenki, ahogyan a kedve tartja. A szerepeket maguk választják, senkire nem szabtak itt semmilyen alakítást, s a munkát, amivel az ételek elkészítése jár, ki-ki maga találja meg. Ha pedig éppen az tetszik, akkor lehet csakis az evésben, a fogásokban szédelgő, aki csak élvezi és értékeli a többiek erőfeszítését. Ezért jött tavaly is; érezte, mikor tudomást szerzett a napról, az eseményről, hogy itt valami szabad várja.

Már nagy halomban áll a sárgálló krumpli, kötegben a héjától megtisztított narancsszín répa, amit harminc emberre számolt ki az, aki feldolgozásra elé tette. Feldolgozta mindet. Alapos termetű nő ragadja meg a vájdlingot és viszi, gyereket reguláz közben, az sehol, anyja szavai a hangzavarban is utolérik majd, felismeri majd, akár hatnak rá, akár fittyet hány azokra.

Étkezés étkezést követ, hol ez, hol az a fogás készül el, a főtt eledeleket, édes sütemények követik, torta kerül az asztalra, gyertyafújás, a hideg harapnivalók kitöltik az időt, míg ismét elkészül valami ínyenc sült vagy bográcsos egytálétel.  Így halad a délután, az este, ahogyan fogy az étvágy és mire lemegy a nap, már csak a poharakat töltik újra és újra. 

A tizenegy óra az már éjszaka, a sötét bizonyossá teszi még nyáron is, hogy ez már nem az estébe hajló, még udvarias vendégidő. Gyerekkel érkezők, idősebbek, aznap estére másik meghívásnak engedelmeskedők már mind szerte igyekeztek. A számlálhatatlan több tucatnyi nyüzsgésből maroknyi, otthonosan lézengő marad, akik együvé gyűlve ugyanazon beszélgetés résztvevői. Innen már csak azok válnak el, akik ottalvásra nem kértek engedélyt vagy kaptak meghívást. Utóbbiak közé tartozik, indul az utolsó busz, odáig még hosszú sétaút vezet. 

Telve a lelke, a teste mindennel, amit ez a nap kínált. A monoton munka örömével, mások gondolataival, tréfáival, az ételekkel, a két kutya megfigyelésével, az észrevétlen létezés, másokhoz illeszkedés örömével emelkedik búcsúzásra a kerti műanyagszék langyosából.

A barnahajú asszony, aki beengedte, ezúttal a kertkapuig kíséri, a lomha bundás kíséretében.

„Mondja csak, honnan ismeri az ünnepeltet?”  – s a reggeli kíváncsian felvont szemöldökhöz most kérdést is intéz, látszik, keresgél az emlékezetében.

„Nem ismerem.” – mondja és tisztelegve megbiccenti a nő előtt a fejét. Magára húzza a kaput és elindul a sötétben, csendes békében.

Hírdetés