A lámpa, aki vagyok

Lehet, hogy túl józan voltam eddig. 

Úgy határoztam hát, hogy inni fogok. 

Végtére is karácsony van, meg további ilyenkor tartandó ünnepek. Hanuka. Vonakodom kimondani, mert vannak szavak, amiknek a hangzása olyan, hogy idétlennek érzem. Gyerekként ilyen volt a Putnok. „Putnokon megdőlt a hidegrekord.” – mondták a rádióban és nem tudtam elképzelni, hogy létezhet, hogy egy település ilyen névvel regnáljon. Vagy az, aki ott él. „Kárpáti Judit, putnoki lakos”. Na, ilyen a hanuka is. Csak pár betűn múlik, hogy hazudozás legyen belőle. Hamukál. Persze ez is hülyén hangzik. De akkor megadom magam, ittasan írni, kimondani, hogy hanuka, hamukál.

Kimondani, mindent, amin józanul gondolkoznál. Van egyáltalán olyan, amin én józanul gondolkodom? Kimondom, amit gondolok? Ami a szívemen, a számon?

Valami szép történetet vártam magamtól, egy újabb olyat, amiben nem történik semmi különös, csak akkor veszed észre, hogy mégis különleges, ha kiemelsz egy részletet és én pont azért vagyok, azért születtem, mert az ilyen történetek tőlem várják, hogy megírjam őket a többieknek. 

A lámpa vagyok, ami rávilágít a részletre, ami mellett mások a sötétben elmennének. 

Még sincs kedvem most ehhez a formához, helyette vezet a kezem és a szívem és a szám. Egy mondat különbséggel mégis meggondolom magam és történet következik, nem lesz most megírva, más szálakkal színesre szőve; nyersen, ahogy berakod a csirkemellet a hűtőbe, úgy tálalom. 

Előkerült belőlem, amint tízévesen, iskola után, hazafele minden nap megállok, leguggolok a pinceablak előtt, nézem, ahogy az alagsori műhelyben vörös agyagból szobrokat készítenek nekem felnőtt tinédzserek, nekem idős felnőtt, negyvenes tanár. Iskola, művészeknek. Nincs róla pontos fogalmam mi ez, kik ezek, s mégis, tetszik nagyon. Incselkedem a férfi tanárral, a nagyfiúkkal, tetszik nekik a cserfes kislány. Hozzám szegődik alkalmanként egy-egy barátnőm. Elunják, ami engem hosszan marasztal. Nagyokkal, felnőttekkel beszélgetni, elbűvölni, okosakat kérdezni, mondani. Fenékig érő hajam van. Minden reggel befonja anyám. Tudom, úgy hiszem, hogy látják, egyszerre vagyok kicsi lány és tetszeni vágyó felnőtt nő. Zavarba jönnek tőlem és én érzem, hogy máshogyan van, mint ahogyan lennie kéne. Minden egyes nap megállok, ha éppen sötétek az ablakok, csalódottan állok tovább, bámulom a cipőimet, egyik, másik, haza fogok érni mindjárt, üresen maradt váz csupán bennem a vágy.

Tél van, közeleg a szünet. Tapadós hó recseg a lábam alatt, kicsattan a szívem a boldogságtól, mert közeledve a pincéhez, látom, hogy fény pislákol. Ott vannak.

Meglátnak, kinyitják az ablakot. Lehajolok és töröm a fejem, mi szemtelent mondhatnék, amivel megnevettetem őket, kivívom a figyelmüket. Mielőtt megszólalhatnék, odagyűlnek mind. Előlép egyikük, kezében újságba csomagolt tárgy, felém nyújtja. Rács van a pinceablakon, pici, vékony kis kezem könnyedén befér, ez a részlet tisztán látszik negyven év múlva is; remeg egy pici hócsomó az egyujjas kesztyűmön, ahogyan átveszem. 

Remeg a lelkem is, elhinni, hogy ez az enyém, nekem készült ajándék, hogy jól éreztem, tetszem nekik. Szobor van a csomagban, női torzó, vörös agyagból. Ámulattal nézem. „Boldog karácsonyt, te kislány!” – mondja a tanár, aki lehet, hogy inkább az egyik fiú. Elfelejtem a kis pimasz csipkelődést, nem jut eszembe semmi. Zavarban vagyok, szégyenlősen mosolyog a sapkám. Sietek haza, de mit meséljek? Kitől kaptam? Miért? Titkom ez, a szobor, amit nekem készítettek. Különleges kislány vagyok – így érzem.

Van egy fotóm, magamról, tízévesen. Rakosgatom régóta. Nézegetem, keresem benne a jelen énemet. Az orrom, a szám, a szemem, homlokom. 

Hol látszik, hogy a szobor, az egy jó titok? 

Hol a többi, ami nem?

Rakosgatom régóta, füzetből ki, notesz hátuljába, egy ideje az asztalomon áll pőrén, előhívott papírkép, a falnak támasztva.nCsendben, a hátsó utcákon, hogy senki sem látta, úgy jöttem. Néznek rám; ez meg hogy került ide? Mit sem tudnak, nem sejtik, amit én tudok. Megtartom magamnak. Hogy itt vagyok, ide juttattam magam, egy képkerettel ünneplem; újságpapírba csomagolva hoztam haza, keretet kapott a képem.

A tízévessel találkoztunk idén, ő meg én, most lett belőlünk egyetlen. 

Tehetségesen szeretsz. Ezt mondta az apám. 

Nem hamukázom; hanuka, karácsony, ez az én történetem. 

Lámpa vagyok, meleg fényű, részletekre világító lámpa.

Hírdetés