Két-három útvonalat váltogattam; túl korán volt hozzá, hogy cifrázzam. A hajnal azoknak ajándékoz új ötleteket, akik jóban vannak vele, én pedig soha nem keltem volna útra ilyen fiatal órán, ha nincs kutyám. Öntudatlanul húztam zoknit, alsónadrágot, kereste előbb a sötétben tapogatózó kezem, utána a még félálomban szendergő lábaim az este ledobott nadrág szárát. Végtagjaim ébredéséről volt, aki gondoskodjon; valaki, akinek nem okozott gondot a pirkadat és erőteljes csóválásával figyelmeztetett, higgyem el, élni fél hatkor is jó. Féktelen öröméből minden egyes reggel sikerült rám ragasztania pontosan annyit, hogy megérjen minden vesződséget napra nap a pirkadattal együtt világra születni. Mire az utcára ösztökélt bennünket a színeit váltogató sötétség, a bizonytalan mozdulatokkal helyet cserélt a bizonyosság, lépést követett lépés; van-e ennél nagyobb, eredendőbb tudás? S ahogy szaporodtak a méterek a lábaim nyomán, úgy lett apránként kedvesebb a zordság; ha fel nem is olvadt benne, átszínezte nekem szebbre. Megtanultam, felismertem már a természetét, hogyan válik a nehézből könnyűség, előbbit miként szerethetem, akkor is, ha minden egyes alkalommal elhiteti, hogy semmi jóval nem kecsegtet.
Eszmefuttatásomtól elérzékenyülve váratlanul ért a fura ritmus, amit egy másik hajnali derengő léptei visszhangoztak. Mire a sarkon kibontakozott a hanghoz a kép is, felismertem a bicegő fiút. Hajnalonta, kora este kereszteztük időnként egymás útját, s hogy hova igyekezett, honnan tartott haza – szép, rendezett ruhában, tisztára pucolt cipőben – azóta találgattam, mióta felfedeztem, melyik házban lakik.
Elhagyatott viskónak véltem egészen sokáig, a kertet felverte a gaz, csupán egyetlen fa magányoskodott középen, az ablakokról visszafordult a napsütés, olyan vastag rétegben lepte az esők sara, szelek pora. Amint mégis úgy érte a fénytörés az üveget, felsejlett a karnisról félszegen lógó, elhanyagolt függönyök körvonala. Aztán egy nap megváltozott a kert képe; a dudva helyén csonka szárak meredeztek, valaki lekaszálta az elburjánzott vadont. Talán megvették a házat és első lépésként a kertben akartak gyorsan rendet tenni – gondoltam. Majd, mintha csak válaszolni akarna a fel sem tett kérdésre a nem is létező: ugyanaznap este csupasz villanykörte nyalábja világított keresztül a ház egyik ablakán. A kutya szaglászása megállásra késztetett, megigézve szimatolta ugyanazt a fűcsomót perceken át, így a ház előtt időzve megláttam, ahogy a lámpafényt egyszer csak keresztülszeli egy alak. Darabos, féloldalas mozgása nem hagyott kételyt; hát itt él a bicegő fiú!
S most közeledett felénk, majd elhaladt mellettünk, nem köszöntünk egymásnak, sosem. Hogy felismert-e bennünket, mi felismertük-e őt, nem adta jelét egyikünk sem. Ő ment számomra ismeretlen célja felé, mi róttuk a séta körét, útba ejtve otthonát, a jobb napokat látott kalyibát. Mire az utcába értünk, egészen felderült az ég és a fénnyel együtt én is erőre kaptam, éberen fogadtam be a reggel képeit. Az elém táruló látvány egészen váratlanul lepett meg; a sánta fiú kertjének egyetlen fája felfedte kilétét, birsalmák sárgájától roskadoztak az ágak. A rendetlen kert, a szegényes lak csak még jobban kiemelte a növény tartását. A körülmények mit sem számítottak, megtette, amire teremtetett, gyümölcsöket hozott, amikor annak eljött az ideje. Akár egy képtárban is álhattam volna, úgy csodáltam a birsalmafát és ami azt illeti, nem voltam egyedül, éreztem, hogy a kutyámon és rajtam kívül valaki más velünk együtt közönség. Megfordultam. Megint egy ismerős, nyugtáztam magamban, mert az öregasszony, aki a hátam mögött állt, épp, ahogy a fiút, az utcáról ismertem, itt lakott ő is, egy sarokkal feljebb. Vele azonban szót is váltottunk, rendszeresen. Igaz, nem valami szokványos társalgás volt ez, hiszen rendszerint arról érdeklődött, ő maga merre lakik. Sétáink során gyakran láttam a nagy házból egyedül kijönni, oda egyedül bemenni, csodálkozva rajta, hogy egymaga birtokolja. Ha már nem is mindig tudja, merre vezet az út hazafele, azért még önmagát ellátja. Ezúttal nem kérdezte meg, hogyan jut haza, mégis volt közlendője számomra. A birsalmalekvárt szerfelett kedveli. A kedvence voltaképp. Milyen kár, hogy ez a sok gyümölcs kárba vész, nem szedi le senki sem. Tavaly is csak hullott, hullott, míg végül a fűben rothadva az enyészeté lett. Tudom-e, hogyan kell készíteni a birslekvárt. Biztos nem. A férfiak nem szokták ezt tudni. Nekem elmondja. Alaposan meg kell mosni, a héját meghagyni, értékes rész az, a legértékesebb. Sok vízzel főzzük, kevergetjük, nem szabad magára hagyni, könnyen odakap. Egészen odáig beavatott a részletekbe, hogy a kész lekvár a szegfűszeg, a fahéj és az alma jellegzetes ízének micsoda pompás egyvelege. Majd ismét azon kezdett sopánkodni, hogy ez a gyönyörű termés kárba vész.
Miért nem csenget be és kérdezi meg, leszedheti-e? – tanácsoltam neki.
Nem szólt, kérdezett semmit, s mire újra rápillantottam sarkon fordult és elindult, ki tudja, hova, a háznak, ahol lakott, szögesen ellenkező irányba.
Másnap sietve igyekeztem a szertelen ebbel délutáni, szűkre szabott gyalogtúránkra, esti elfoglaltság szólított időre, nem most volt helye a laza lézengésnek. A szokásos kör kurtább változatát igyekeztem magamra erőltetett türelemmel leróni és egészen máshol jártam már lélekben. Amint az lenni szokott, a kutya tanított móresre, a sétának megvan a maga ideje, célja a ráérős szaglászás, a felfedezés öröme. Sietve szaglászni, rohanva felfedezni nem lehet. Megadtam hát magam és beletörődtem, hogy nem a kutyára szánt időn tudok magamnak értékes perceket nyerni. Kénytelen voltam megszelídíteni a tempóm és mindjárt észre is vetették magukat a jelenségek, melyek a sietségben láthatatlanná válnak. Utolsó órája telt az őszi világosságnak, fényjátékot citerált az égre a Nap és egyszeriben feltűnt, hogy valami megváltozott. A fiú kertje előtt mások voltak az illatok, különböztek a színek az előző napitól.
A birsalmafa büszkén feszített, aki a dolgát jól végezte, felszabadult ágain csörömpöltek a száradó levelek. Nem volt rajta gyümölcs, egyetlenegy sem.
Álltunk a kerítésnél, én és a kutyám. Nem szaglászott, nézett rám, a maga csendes, okos módján, a Gyalogbodza utca sarkán.
karpatijudit.com 