Egy kilenc hét három, egy, kettő, nulla és egy.
Nyolc számjegy, meghatározza az életem.
Színekben látom a számokat, a napokat, tarkák a szavak, színesztétikus vagyok, esztétikusnak nem olyan régen
látom magamat.
Hogy mi az igazság, eldőlt régen, derítik az elmúló napok,
kiderítem én, míg világos lesz és látható, hogy miért lett minden úgy, ahogyan.
Borongós gyerekkor, huzatos fiatal évek, kisimuló ráncaim, nekem akkor lesznek,
mikor másnak meggyűrődnek.
Tótágast él az állatom – a dőreséget mindig kipróbálom – aztán helyesen is leírom;
tótágast áll az életem,
szembe megyek a forgalommal,
jön a rendőr,
kiszállok
és alkalmazom, amit megtanultam az apámtól.
Biztos úrnak szólítom a közeget, mosolyogva elismerem a hibámat és harmincezer helyett négyezerre büntet meg.
Ami fordítva van, az egyenes,
visszafele olvasva ne legyen egy szó ugyanaz,
a bonyolult a szép,
csomót kötni, kibogozni, ha lóg a pertli, benne elesni,
az érdekes.
Kasmír pulóverekkel tele mostantól a szekrényem, leáldozott nektek, szúrós pulóverek.
Drága holmik, szellősen felakasztva,
az életem szépen elrendezett,
egyforma fogasokon lóg,
várják az egyes darabjaim, hogy felvegyem őket,
úgy megyek ki az utcára,
egészben.
Szembe megy vagy rendezett?
Ki érti ezt?
Egyszerre a kettőt nem lehet,
nem tudja ez a hóbortos nő,
még most sem,
mi az, hogy egyszeregy?
Rendhagyó vagyok,
magam után a konyhában minden este makulátlan rendet hagyok.
A dac – halványsárga a széle, rózsaszín a közepe – a kedvenc érzésem volt és marad,
segít, hogy lássam, mások szerint mit nem szabad.
Békésen lázadó sötétzöld és bordó éveim, hálásak érte, hogy
magamban hol igen, hol nem hittem,
egyszer jót, máskor semmit sem reméltem,
a fiamat hol rosszul, hol jól szerettem.
Magamat magasztalom, elmarasztalom;
megtanulok
egyiket sem alkalmazva
a hegyesen kék ötös, a fehér nulla felé
elindulni.
karpatijudit.com 