„„Az isten bassza meg!” Még csak középsős, ül a szőnyegen, a kiskonyha előtt, a lábasokat rakosgatja nagy békésen. „Tudod te egyáltalán, mit jelent, amit mondtál?” – kérdezi megütközve az óvónő. Ő meg válaszol, úgy, mint aki még büszke is kicsit: „Igen, tudom. Azt jelenti, kifutott a tej.””
Ezt a régi történetet telefonon meséli, egy hosszú autóúton, éjjel, valahol Európa közepén, hazafelé jövet. Még ott tartanak, hogy a nő ébren marad a kedvéért. Ágyban van, fél tizenkettő, keddi nap, másnap dolgozik. Nevet, meg nagyokat ásítozik. Mégis beszélget vele, míg ő az útközi szállásra nem ér. „Ma már nem fut ki a tej, mert nem kell felforralni.” – mondja, mert eszébe jut, hogy a nő olyan fiatal, hogy talán nem is érti, min kell nevetni.
A nő hiába fiatal, elég okos hozzá, hogy ne kelljen ilyesmit megmagyarázni neki, ezért elhallgat kicsit, mikor megérti, hogy magyarázatot fűztek neki a csattanóhoz. Míg a férfi mesélte a rövidke epizódot, összekötötte a saját emlékeit és a tudását, arról, amit látott másokról, hallott másoktól. Elképzelte a férfit kisfiúnak. A kor divatja szerinti kantáros rövidnadrágban, idétlen frufruval. Az orrában volt a fröccsöntött edénykék műanyag szaga, az ujjain érezte a kisláboson a sorját, meztelen térdén a játszószőnyeg durvaságát. Egyszerre látta a kisfiút és volt ő maga az. Az óvodai jelenet képe mellett felrajzolta magának az utolsó mondat nyomán a család konyháját, az egész lakást, a férfi eddig még sosem látott anyját. Fiatal feleség, három gyereke van, siet, mindig siet, kakaót készítene a gyerekeknek, közben a legkisebbet pelenkázza. Végre végez vele, iparkodik a konyhába, mikor látja, mi történt. Káromkodik, nem érdekli semmi sem. Nincs otthon több tej, az utolsó zacskó volt. Zacskós tej. Ezt is tudja. Az óvoda, az egyszervolt lakás képei mellett a történet rákapaszkodik a fejében arra, amit az ágyban ülve lát. Míg a férfit hallgatta, a paplanhuzat redőit rendezgette, szeme előtt a saját keze, az erek hálózata. Ismeri ezt. Innentől emlékezni fog rá mindig. Kifutott a tej. Ehhez a paplant igazgató keze a kép.
„Aludnál? Hagynom kéne, hogy aludj.” – mondja, hallva a nő csendjét. Nagy meggyőződés nincs a hangjában, annyira élvezi, hogy mesélhet neki. Megsejti, hogy mi történt. Tudja, nagyon is jól, hogy a másik érti őt, nem kell magyarázatot fűzni semmihez. A fejében még ott van anyja képe, hangja, ahogy felfedezi, hogy a platnin sistereg a tej, az óvónő döbbent arca, mikor ő büszkén kivágja magát és válaszol neki. Aztán az is, ahogyan az délután elmeséli az anyjának, mi történt, anyja arcán a szégyen. A téli nap, négykor már sötét, ahogy mennek haza, babakocsit tolva, bölcsis húga kezét fogja. Szemben az egyik szomszéd anya közeledik, igyekszik a gyerekéért ő is az óvodába. Az anyjuk megáll, mesélni kezd, nem bírja magában tartani, mi történt, meg kell osztania. Hangosan nevetnek, zavaróan hangosan. Anyja máshogy, a szomszéd anya máshogy. Míg végighallgatja az elbeszélést – most már másodjára aznap, ezúttal ebben az új tolmácsolásban – csizmás lábát nézegeti, egy koszos hókupacot rugdos szüntelen. A kiscsizmán elromlott a cipzár, gumi és biztosítótű kettőse oldja meg a dolgot, ő meg nem tudja egyedül felvenni, az óvónő rá haragszik emiatt is. Kifutott a tej. Negyvenéves történet. A kép hozzá, ahonnan felidézi; a kiscsizma, a sáros hókupac, az elromlott cipzár az emlékezetében.
„Nem alszom. Addig nem, míg oda nem érsz.” – mondja szelíden, megbékülve a nő. Gyorsan megenyhül, bármiért is neheztelne a férfira. Most még itt tartanak. Eszébe jut, hogy ami a fejében jár, azt meg kell osztania. Azt akarja, tudja a férfi, hogy a története számára nem súlytalan, vicces, régi história. Megjegyezte, történjen bármi, az ő élete egy kis szelete, ott marad vele.„Azért hallgattam, mert elképzeltelek. Az óvónőt, téged, a fiatal anyát, aki az anyád. Minden részletet. Míg meséltél közben néztem a paplanhuzatom, a kezemet. Nézd lefotóztam neked, amit láttam, ha megállsz, majd nézd meg!” – lelkesülten magyaráz, felébred rá, a szenvedélye elsodorja mindkettejük álmosságát.
A férfi két óra múlva végre ágyban van, már elbúcsúztak, otthon alszik a kis nő, így gondol rá, meleg szívvel. Eszébe jut a fotó. Valóban ott van; megnyitja. Szépséges, apró kezek, erek, a paplanhuzaton pihennek.
Rajtuk kívül senki más nem tudja, mit jelent, hogy kifutott a tej.
karpatijudit.com 