Egy este a művészet jegyében

Az első sor közepe. 

Ide szól a jegyük. Nagy udvariasan, mosolyogva kászálódnak befele. Fenékkel vagy arccal előre kell ilyenkor araszolni? Sose emlékszik jól, hát inkább arccal a már helyet foglalók felé halad, így a mögöttük ülők közül mindenki láthatja, kik azok a jól öltözött kultúrakedvelők, akik az első sor 14, 15-ös székén foglalnak ma helyet. Ott, ahol találkoznak a jobb és a bal oldal székei. Nincs ennél közepebb közép. Az Atlanti-óceán és a Karib-tenger találkozása. Itt aztán szem előtt van a néző, észrevétlennek maradni lehetetlen. Micsoda kiemelt hely ez! A színpadon ülő zenészeknek a szeme, a szájuk sarkában a ránc, a vonó elszabadult karbonszála, minden, minden látszik innen. Ahogyan onnan a színpadról is, ha valaki, mondjuk az első sor közepén elalszik. De hát minek megy az ilyen hangversenyre, aludja ki magát odahaza. 

Decensen keresztbe veti harisnyás lábait, térdén egyensúlyozva lapozgatja a vaskos kiadványt, amit a bejáratnál mindenáron meg akart szerezni, amikor snájdig, fiatal konferanszié szökken a színpadra.

Köszönti a bérleteseket, akik kitartó támogatói a zenekarnak. Felhívja rá a figyelmet, hogy a szünetben kedvezményesen kaphatók a jövő évi bérletek. A gyerekeknek nullától tizennyolcéves korig ingyenes. No, szép is volna, nullaévest ide elhozni. Szerencse, hogy ingyenes számukra. Mulat magában; a család tinédzsereit bérlettel kellene meglepni. Pofon, ingyen. Aztán rendre inti magát; miféle faragatlanság ez, hány és hány fiatal van itt, aki örül a hangverseny bérletnek és élvezi a komolyzenét, neki meg ezen van kedve magában nevetgélni, hogy ezzel tréfálja meg a gyerekeket. Művészetre nevelés helyett. 

Míg ezen tűnődik, lemarad róla, hogy a fiatalember elsorolja az este zeneműveit, csupán az szüremlik ki, hogy két darab között lesz szünet is. Kósza örömérzet kerülgeti, szégyennel vegyülve. Ki örül a szünetnek, ha egyszer a zene élvezete miatt jött ide? 

Perec van-e a büfében? Vagy pogácsa. Már érzi a szájában a napraforgómagot, a sajtot, amikor a színpadra penderül a karnagy. Nyakában miniatűr sálacska, mint egy rajzfilmfigurának, amikor a telet ezzel jelzi a rajzoló. 

Felharsan az első szólam, nagy, színpadias mozdulatokkal, beleéléssel játssza szerepét a máesztró. Nem tudja tovább tanulmányozni a sálacskát, cserébe a brokát zakó önmagában mintás nyomatát nézegeti. Ezt biztosan csináltatta, nem készen vette. Kicsit mintha kihízta volna, nem nagyon, éppen csak hogy, feszül a hónaljánál, ahogy hadonászik. Vezényel, no.

Vajon miért olyan kevés a női karmester? És ők mit viselnek? Ennek utánanéz később, határozza el és a figyelme máris a színpadon helyet foglaló zenészekre terelődik. Itt aztán vannak nők számosan. Nehéz kitalálni, melyik milyen ruhában járhat, amikor nincs így kiöltözve. Egyedül a frizura és a smink ad támpontot, mert a ruhájuk, ha nem is egyforma, de hasonló. Ugyanaz a szabó készítette, de kapott némi szabadságot mindenki? „Katika, nekem nem áll jól a mell alatt szabott, derékban legyen karcsúsítva!” Vagy a szabó döntött? „Letícia, magának nem áll jól a mell alatt szabott, nem ülhet így a közönség elé, derékban karcsúsított lesz!” Ebben nem jut dűlőre magában, amikor a háttérben zsongó zene alábbhagy; úgy látszik véget ért a darab. Hajlong a dirigens, lapogatja az elsőhegedűs hátát, kezet fog vele. 

A többiekkel mi lesz? Hisz’ mindenki beleadott apait, anyait. Ráadásul kettesével ülnek a kotta előtt, megfigyelte, ha az egyikük nő, akkor biztos, hogy ő az, aki lapoz. Meg is sajnálta egyiküket, láthatóan agyon idegeskedte magát minden egyes lapozás előtt, majd, mikor végre túlesett rajta, neki kellett iparkodnia, hogy utolérje magát. 

Most ismért változik a hangulat, újra beszalad nagy lendületesen a karmester, de most széttárja a karjait és üdvözült arccal tapsra buzdítja a közönséget. Királynői jelenség vonul be, az este főszereplője lehet talán, ha ilyen nagy ovációval fogadják. Mintha látta volna a kiadványban ezt a nőt, igaz, nehéz kivenni, mert ott nem ebben a csillámos, abroncsos, bordó ruhában látható. Halljuk, hát, hiszen ezért jöttünk, ez az este a művészetről szól, a zene élvezetéről!

Hatalmas skarlát vagina hegedül, elomlóan meleg hangokat csal elő a testes kar, a felfújt gumikesztyű kéz, virsli újakkal táncoltatja a kiszaladt szálú vonót. Milyen kár, hogy a veséjébe fájdalom fúródik; talán a vonó volt az?

„Elaludtál.”- halkan súgja, mulat rajta a mellette ülő pasas. Pasas, mert pont úgy, mint a vagina, hirtelen nem pont az, ami a valóságban. Utóbbi hegedűművész, bordó estélyi ruhában, előbbi a barátja, a fájdalom, hogy amaz a könyökével megbökte. Hogy aludhatott el? Mióta alszik egyáltalán?

Álom és ébrenlét váltogatják egymást, minden erőfeszítése ellenére. Nincsen uralma e felett a fáradtság felett. A zene, a kimerültség és a terem melegének hármasa egyszerűen nem hagy kétséget; ébren élvezni a zenét lehetetlen. Élvezet. Itt volna a képletben a hiba? Hogy bármilyen szégyen is, ez kimaradt? Ha ez az összetevő is belekerülne, nem válna a bordó estélyis hegedűművészből tátongó pina. Az unalom tehát mindennek az oka? Így, együtt áll össze a matematika; meleg, kimerültség, számára unalmas zene?Nincs ennél borzalmasabb; erővel ébren maradni, miközben nem dolgozhat ez ellen semmilyen akarat. Oldalra pillant. Barátja feje lebukik majd fel-fel riad és úgy tesz, mint aki roppantul élvezi a hangversenyt. Pillanatokra sikerül is, míg lassan újra előre nem bukik a feje. 

Hát így állnak; ketten, hol felváltva, hol egyszerre alszanak az első sor kellős közepén.

Megváltás, kegyelem; elérkezik a szünet. A hosszas taps után kimérten, fegyelmezetten sorol kifele a közönség, láthatóan telve a zene élvezetével. Mi legyen? Ülnek tanácstalanul, mikor már majd’ mindenki kiment. Mi a jobb? Aludni, ám jelen lenni? Elmenni és otthagyni a tátongó űrt maguk után az első sor közepén?

Egy biztos, dönteni kell.

Kígyózik a sor az előtérben, hogy perecet vagy pogácsát árulnak, sosem tudják meg. A büfé mögött vezet a lépcső a garázsba; úgy tesznek, mintha csak véletlen volna, hogy ők ketten éppen arra sétálnak. Leérnek a garázsba, amikor ránéz a barátja. 

„Varázslatos álmom volt, nem hinnéd el, ha elmesélném. Hiába, a művészet csodákra képes!”