Tizenkéttojásos gofrikülönlegesség. Ez állt a celofánon. Hat csomaggal dobált be a kosarába.Fogalma sem volt róla, mit kedvelhet ezen a szivacsos vacakon bárki. Az alakján kívül semmi nem emlékeztett gofrira, főleg ízre és állagra nem. A nagyapja mégis ezt szerette. Amikor ment hozzá, mindig vinnie kellett. Gyakorta egyenesen ezzel hívta fel.
„Felszaladnál? Vegyél, kérlek a gofriból hat csomaggal!
Nem öt, nem hét. Hat. Jól van, ha hat, hát hat. Halogatta a látogatásokat, de nem csak ő. Adogatták egymásnak mind a családtagok a stafétát. „Most voltam, mindig én megyek, menj te!” „Hisz’ legutóbb én mentem, vittem neki gofrit.” „Gofrit nem csak te viszel, én is vittem neki.” „Hetek óta nem voltál, most menj te! Ne felejts gofrit vinni, de tudod melyiket, a többit nem szereti!”
Így teltek az utolsó évek, s hogy utolsók voltak, csak azon az április közepi napon nyert igazolást, amikor egymást hívták, ám valahogy már mindenki értesült a hírről, mire körbe ért a riadólánc.
A feladatok sorából a következő napokban az összes családtagnak, neki is kijutott; megegyeztek, kinek, miben kell intézkednie. Az elfoglaltság tompa tuskóként verte fejbe a hozzátartozókat, nem volt helye a sírásrívásnak, az első sokk már múlt, a szomorúság ködbe vesző lápja még váratott magára.
Azért egyszer a második sorba terelt teendőknek az ideje is elérkezett; nyár lett, tovább halasztani a lakás kiürítését nem lehetett és valahogy úgy alakult, hogy ő lett kinevezve a felelősnek. Vett egy nagy levegőt; szabaddá tette magát három teljes napra, ha okosan, rendszerezve dolgozik, ennyi idő alatt végeznie kell.
A lakásban töltött első reggelen szembesült vele, hogy amit tervezett, nem is olyan magától értetődő, nem csupán a szervezésen múlik, hogyan halad. Utolsó állomása egy embernek, ahol a holmiját felhalmozta – legyen az csupán egy sarok vagy egy egész lakás – milliárd apró üzenetet rejt. Nyom nélkül eltűnni a föld színéről, úgy, hogy csak emlékek maradjanak, tárgyak ne, semmi, aminek saját magán túlmutató jelentése van, nem lehetséges. Aki meghal, ritkán tud gondoskodni róla, hogy ne maradjon utána viseltes fehérnemű, vízköves csap. Hanyagul elmosott tálka, kompót maradvánnyal az oldalára száradva. Ragacsosra koszosodott villanykapcsoló, félretaposott, meg nem javíttatott sarkú cipő.
A legapróbb objektum is a maga néma módján, mégis, a lélek számára fülrepesztő hangosan kiabálja a valaha élt üzenetét.
Járt kelt a lakásban, kettesben maradva ezzel a túlvilági, interurbán beszélgetéssel. Szobáról szobára más és más mondanivaló, tárgykör került terítékre. Érezte, hogy vértezete repedezik, egyre mélyebbre hatoltak nagyapja szavai és ha a lakást sikerül is kiüríteni, évtizedekre marad tennivalója eddig ismeretlen terekben, sosem járt sétányokon, számára eddig szűzen maradt padokon.
Harmadnapra belátta, egymaga nem boldogul; segítséget hívott, két testvére, egyik unokatestvére, anyja érkezett.
Sokadjára szelte át a közlekedőt, hozta, vitte a holmikat, vizezte a rongyot, ürítette a megtelt szemetest, mikor a nővérébe ütközött. Állt mozdulatlanul a hatalmas, padlótól plafonig beépített szekrény kitárt ajtaja előtt. Odagyűlt a hirtelen támadt csendre anyja, öccse, unokatestvére. Megrendülve a látványtól dőltek egymás vállának. Majd, mintha karnagy vezényelné, egymás után tört fel a zokogás ötükből. Összeölelkezve fogadták magukba nagyapjuk patakzó, fájdalmas, halkan, aztán hangosan, egyre csak hangosabban szóló siratóénekét.
A szekrény mind az összes polca, kitöltve a sorokat, egymásra halmozva, tizenkéttojásos gofrikülönlegességgel volt telis tele.
karpatijudit.com 