Hogy gyermeke miként vált tőle, az ő világától merőben idegen életet élő felnőtté, hiába kereste, nem találta az okokat. Magában arra jutott, adódnak a Földön dolgok, amiknek a menete akkor sem bizonyos ismert szabályszerűségek szerint halad, akként alakul, ha ezek létezése megkívánná azt.

A kutatásnak, az apró részletek vizsgálatának szánt élete során megbizonyosodott róla, hogy minden dolgok legtitokzatosabbja az, ahogyan egy ember megszületik és felnő, ahogyan az őt ért hatások eredményeképp ott áll egy kész teremtmény. Legkevésbé sem az elvárt jegyeket mutatva; egy részében a biológia, egy másikban a saját kénye szerint kialakulva. 

Valahányszor megpillantotta a fiát, emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ugyanaz az ember áll előtte, akinek egykor apró kis öklét – annak találkozását az egyszerre húsos, mégis roppant törékeny karocskájával – karkötőszerű kis redő határolta. Megjegyezte magának ezt az apró részletet és milliószor húzta végig az ujjait ezen a vonalon, a kis mélyedés selymességét örökre az érzékeibe olvasztva.

Gyermeke élete alakulását beletörődő elfogadással nyugtázta. Az elhagyott iskolapad, az egymást folyton váltogató munkák, ötletek, újabb és újabb fellángolások, félbehagyott tervek és kapcsolatok, hol elszomorították, hol bizakodással töltötték el. Csodálkozva tapasztalta, hogy mindez nem fog rajta; mintha a kis bőrredő érzeteivel együtt az akkori érzései is konzerválódtak volna.

Amikor éppen a nehézségek kerekedtek felül, teát főzött, foteljébe ült és előhajtogatta emlékei közül az alkalmakat, amikor minden a reményei szerint alakult. Múzeumok lépcsői, színházak bársonyfüggönyei jelentek meg előtte. Mindhez tartozott egy-egy képsor, melyekben a fia is szerepelt. Féllábon ugrálva a lépcsőn, a kifeslett cipőfűző a levegőben marad örökre, a bársonyt tapintja, fejét oldalra hajtva. Fényképezni sosem szeretett, magában részleteket rögzíteni, későbbre eltenni nagyon is. S most, hogy már ritkán adódott alkalma, hogy újabb, a gyerekével megélt pillanatokat tartósítson, ezeket a régieket használta.

Útban hazafele éppen egy régi kép elevenedett meg előtte, az utcában lakó, az avarban utolsó gesztenyéket keresgélő kislány juttatta eszébe és igyekezett gyorsan a végére érni az emlékfilmnek, hogy mire a bejárati ajtóban elfordul a kulcs, visszahelyezhesse ugyanoda, ahonnan elővette.

Amint nyílt az ajtó a macska nem jelent meg a fal mellett tekeregve, felcsapott farokkal, szemrehányó felhanggal nyávogva, újabb adag ételt és egyoldalúnak tűnő szeretet követelve. Furcsállta bár, de azért ez olykor megesett. Cipőjét, kabátját levetette, ezt is, azt is a helyére tette. A dolgok rendezése türelemre intette. Csak lassan, csigavér, rendben lesz minden. Becsapni magát mégsem sikerült, hogy másfajta csend honol a lakásban, a zsigereiben érezte.

A komód alatt talált rá, ott, ahova soha máskor nem bújt be.

Első gondolata a fia volt, hogy felhívja. Legtöbbször nem sikerült elsőre elérnie, beszélni vele. Visszahívlak, mondta. Vagy fel sem vette. Később, néha sokkal később visszahívta. Most mégis sikerült szót váltania vele és kisvártatva felismerte a csengetésből, hogy ő az.

Ajtót nyitott és míg peregtek arcán a könnyek, akaratlan is felidézte a vonalat a kisfia karjának és csuklójának találkozásánál. Most karkötők sokasága takarta ezt a területet, alóluk előtűnő fekete, bordószín, elmosódott vonalak, kivenni sem pontosan tudta, mit ábrázolnak.

A kis kertben, a fagyos őszi földben gödröt ásni, elég mélyet, elég széleset, időt, derekas munkát igényelt. Az ablakon túlról figyelte, ahogyan amaz dolgozik, meg megáll, újra nekiveselkedik. Bögre teát töltött neki, kilépett vele a hátsó kertbe vezető ajtón. Léptében ért el fülébe a hangfoszlány, eszébe juttatva az egykori momentumot. Mikor az ágya szélén ült és valami bánatra, a fia csuklóját, karját simogatva, nem vigasztalta, csak neki egy verset szavalva, a fájdalmát elfogadta.

Fia szürkeségbe szúrt tarkója, verselő szavai, amint a takaróba bugyolált macskát óvatosan a gödörbe engedte, kézen fogták egykori emlékét, úgy ölelték, egy új, egy soha el nem felejthető pillanatot füleibe, szemeibe zárva:

„A rózsa volt öröm, remény a téli zöld,
Az elhervadt, ez virít.
Illatja szép volt elhunytával is,
Ez szagatlan és rideg!”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s