Titok neked

„Azért akartam veled találkozni, mert most már muszáj beszélnem erről. Hét hónapja nem beszélek erről, senkinek, senkivel, vagy mégis, magamban folytatok párbeszédeket szinte szünet nélkül. Kitalálom, ki, mit válaszolna, hogyan reagálna. Erre az egészre, ami van velem. Minden második pedig, beszélgetés magammal. Hol elítélem, hol elfogadom, hol leírom, hol bátorítom magam. Felmentést adok, máskor teljesen megsemmisítem magam, minden érvet lesöprök és azt mondom, ilyet nem lehet, nincs bennem semmi tartás, elveszett minden, erkölcs, volt-e valaha, csak gátlás nélküli, ösztönös cselekvés maradt. Nem várok mást tőled, csak, hogy meghallgass. Tudod, mit? Ezt akarom, ezt kívánom magamnak, hogy csak ülj itt és hallgass, mert ha őszinte leszel és elmondod, mit gondolsz, az sem fog számítani. Ha felmentést adsz, ha elítélsz, ugyanaz. Használlak, hogy jobb legyen, pedig tudom, hogy csak addig lesz az, míg elmondom, amíg megismered a történetem és már nemcsak a fejemben zajló párbeszéd, hanem valóságos vallomás lesz. Átrakom rád erre a pár percre, sőt, tudom, hogy ezzel neked is ártok. Már nem csak én tudom majd, még egy ember lesz, akinek a fejében időnként felbukkanó gondolat ez. Te is latolgatod majd, hogy lehet ilyet tenni. Tolod a bevásárlókocsit a boltban, észre sem veszed, hogy a gyerek egy csokit a polcról levett, kibontott és megevett, mert épp rajtam és ezen a szörnyű történeten jár majd az eszed. Szeretsz, ezért míg válogatod a leveshez a zöldségeket, magadban felmentesz. Mire a pékárukhoz érsz és hat darab kiflit leszámolsz a zacskóba, vitába szállsz majd magaddal és mégis úgy döntesz, hogy ilyet akkor sem lehet. Talán te is továbbadod, ülsz az autóban, kihangosítva a telefon, várakozol a pirosnál, akkor is, ha most azt hiszed, azt ígéred, hogy megtartod a titkomat. Ezt tenném én is, tettem volna hét hónappal ezelőttig. Ez legalább mindig ott van, valami egészen kis vigasznak, hogy másképp nézek majd az emberekre, hogy tudom ezt. Tanulni mindenből lehet, és nemcsak, ha már nincs visszafele, ha már elrontottad, közben is van tanulság, míg csinálod, mész amerre, tudod, hogy nem lehetne. Elmosott ez a hét hónap belőlem minden előítéletet, ítélkezést, hogy olyan biztosan tudnám, miért csinálnak dolgokat más emberek. Akkor, amikor ide érek, azt is elhiszem, egy egészen kis időre, hogy talán azért történik az egész, hogy képes legyek másokra úgy nézni, ahogy szeretném, hogy rám nézzenek. Se pro, se kontra. Csak megállapítva a tényeket.

Szobor vagyok, egy kisplasztika, a múzeumban felraktak egy téglalap alakú, hússzor húszas, száznegyven centiméter magas emelvényre, egy forgótányéron forgok körbe, körbe. Lesz, akinek tetszem, lesz, akinek nem, és lesznek, akik közömbösen, oda sem nézve mennek el. És csak nagyon kevesen, akik megfigyelnek és ítélet, tetszésnyilvánítás nélkül, a részleteket, az egészet alaposan megfigyelve, egyszerűen a tapasztalást befogadva, magukkal víve, fordulnak aztán másfele. 

Mióta ezzel élek, ahogy közlekedem az utcán, az autó szélvédőjén át, ki a villamos ablakán, mindenkit ezen a történeten keresztül nézek. Azt keresem, látszik-e valamelyiken, hogy titkol valamit, hogy az enyémhez hasonló történetet cipel-e, miközben átkel az úttesten. Ők, hogyan csinálják? Jobban hazudnak, jobbak a titoktartásban? Számít-e, ha csak másnak hazudnak, maguknak nem? Vagy pont ettől könnyebb? Hogy ha magadnak hazudsz, másnak már nem is kell, nincs is mit megvallani, hisz hazugság sincsen. Mi történik, mit okozol, ha magaddal és mással is egyszerre, egyidőben vagy őszinte? Figyelem azokat is, akiket ismerek, például most téged. Ha ezt az egészet most elmondom neked, attól függően, hogy van-e titkod vagy nincsen, velem egyenlőnek vagy nálam jobbnak érzed majd magad. Lehet, hogy pár percre neked is könnyebb lesz, hogy rajtad is segítek. Nem mondod, csak magadban örülsz, hogy nem vagy egyedül, nagylelkűen a kezemre teszed a kezedet és azt mondod, hogy mindent megértesz és ha kell, segítesz. Megmarad neked, hogy te nem vagy ilyen, hisz én ezt hiszem. Talán tényleg jobb vagy nálam, ha téged is megkísértett az élet, de ellenálltál neki, ha kísértés sem volt, csak haladtál, amerre az út vezet. Vannak napok, mikor irigylem, akinek ez sikerülhetett. Máskor, szégyenteljes, de büszkeséget érzek. Nem hittem magamról, hogy van bennem bátorság figyelmen kívül hagyni a fákon a jeleket, amerre azt hisszük, hiszem én is, nem szabad menni, mert eltévedsz. Tudod, most, hogy már ezt az egész dolgot elmondtam, hangosak lettek a szavak, amik eddig csak a fejemben hangzottak, lehet, hogy megint kicsit másképp gondolom. Hét hónappal ezelőtt egyszerűbb volt az életem. Most bonyolult, most érzem, hogy élet. Nem vártam tőled mást, csak, hogy meghallgass, köszönöm, veszem a kabátom, én fizetek, meghívtalak, mennem kell. Megyek.”

Hírdetés