Hetek óta ugyanarra visz az utam. Ez a hely az utóbbi években megszokott sétaútvonalamon kívül esik; egy nap hirtelen ötlettől vezérelve indultam másfele. Hetvennyolc éves testem minden egyes sejtje hevesen tiltakozik, de fittyet hányok a nyavalygásukra; bár meg kell küzdjek velük minden alkalommal. A park egy magaslaton helyezkedik el, lépcsősor, majd hosszú kaptató jutalma a csodálatos kilátás, a növények szakértelemmel tervezett életközössége. 

Az egyetlen zavaró dolog, amit rögtön az első alkalommal megfigyeltem, az a tilalomfák sokasága. Bármerre téved a tekintet, piktogrammok, áthúzva. Kiskutya emeli a lábát, határozott piros vonal szeli keresztbe a rajzot. Kövér hamburger, kilógnak belőle a levelek, kidagad a húspogácsa, csepeg belőle a szaft. Pirossal áthúzva. Padon magát összehúzó, elfekvő alak. Hogy alszik, vagy csak lefeküdt nem derül ki. Úgy a biztos, ha senki nem próbál nyitott szemmel sem feküdni a padon, mert a piros vonal keresztben azt jelenti, hogy a padon csak ülni szabad. 

Persze mindjárt eszembe jutott, amikor először végigpásztáztam ezeket a táblákat, hogy mi van, ha valaki az ölébe vesz egy másikat? Ölben ülni szabad a padon? S mi a helyzet a macskákkal? Nekik szabad a parkot látogatni? De mi van akkor, ha a kutya csakis sétál, nem végzi el a dolgát? Ha nem hamburgert akar valaki enni, hanem egy almával a kezében akarja a fűben, pokrócon heverészve A nagy indiánkönyvet olvasni?

Ekkor fogant meg a fejemben a gondolat, ezért járok vissza ide hetek óta, minden egyes nap.

Az egyik alkalommal, amikor már pontosan körvonalazódott a tervem, szembejött velem egy nő. Kortalan jelenség, függetlenül mindenki figyelmétől haladt át egyenletes tempóban a sétányon, elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk. Határozott léptei nyugalmat sugároztak, s amint elég közel ért hozzám, a szája elindult hosszant, szélesre húzódott és feltűnt zongorabillentyű fogsora. Ezzel egy időben húzódott csíkká a szeme és a vékony résen át megtelt a pillanat értelmével. Elbűvölt ez a nő és eszembe juttatott mindjárt egy másikat, akinek nagyon hasonló volt a nevetése.

A nők sosem voltak, még mindig nincsenek vele tisztában, mekkora hatása van a mosolyuknak, a nevetésünknek. Mindig is fontos volt nekem, hogy kimutassák a szeretetüket. Maguktól. Nem úgy, hogy erről beszélgetni kell. A kutyám képe ötlik fel. Már nem él, de most is az én kutyám, így gondolok rá. Ahogy a házakra is, ahol valaha éltem, a lakásokra, amiket valaha laktam. Hiába lett másé, mégis mindegyik, mindörökre az enyém maradt. 

Elkalandozom untalan. Ezen élethosszan sem változtattam, mert volt azért számos szokásom, amit erővel másképp alakítottam. Elkalandozni, miért is volna rossz? Mert a hallgatóságnak kényelmetlen? Talán nekik sem az, nem mindenkinek az. Nekem pedig élvezet volt, most is örömöt ad. Gondolatról gondolatra követni az elmémet, honnan, merről, merre vezet, a nevében is benne van; kaland.

Vissza a kutyához, aki hiába szenderült öröklétre, még mindig mellettem kavarog hetykén felcsapott farkával. Ő sosem kérte, hogy kimutassam a szeretetem, mégis untalan arra késztetett, hogy kedves legyek vele, hogy valahogy megpróbáljam viszonozni a kifogyhatatlan érzelmi áradását. Micsoda adottság ez és milyen gyakran csodálkoztam el rajta, hány embert hagy hidegen, milyen megátalkodottan ragaszkodnak ahhoz, hogy emberként ez számukra kiváltság, kikerülni a viszonzást.

Ami most a valóságra térít, a jelenemre, az a zene. 

Életem hét órába sűrített zenéje egyre csak halad a maga sorában, ahogyan odahaza gondosan felépítettem. A rendezőelvet nem csupán a kedvenc dallamaim határozták meg, vannak olyan melódiák, melyek egyszerűen egy korszak lenyomatai, gyakran játszott slágerek, önmagukban nem különösebben értékesek, mégis; bennük egy-egy életszakaszom esszenciája.

Van egy szám, Dean Martin énekli, That’s Amore. Amikor a legnagyobb sláger volt, kilencéves voltam, mégsem a gyerekkoromra emlékeztet. Akkoriban úgy rémlik, nem ismertem. Sokkal később, jóval túl a hatvanon lett az életem része. Találkoztam egy nővel. Most, hogy itt fekszem, mellettem a „Fűre lépni tilos!” tábla, akár ki is mondhatom, az utolsó nő, aki számít az életemben. Sosem kellett kérnem, hogy kimutassa a szeretetét. Képes volt erre, magától. Ezzel a tehetséggel született. Rám nézett, széjjelszaladt a szája, gyerekes fogsor, néhol még cakkos is, valahogyan nem koptatták le az évek, keskennyé szűkültek a szemei és tudta, hogy mondania sem kell semmit. Boldoggá tett pusztán a nevetése.

Ezt a zeneszámot úgy helyeztem el a listámon, hogy előtte a gyógyszerek leírását alaposan tanulmányoztam. Kiszámoltam, mikor kell elhangzania. De az ember sosem lehet biztos, semmiben, annyi minden közbejöhet. Így a hétórányi zenéből kilencven perc a That’s Amore.

Fekszem a füvön, a fülemben Dean Martin idézi fel azt a nápolyi nyaralást, a tehetségesen szerető nő nevetését.

Már elkezdődött a kilencven perc, hetedszer hallgattam meg.

Érzem, mire huszadjára ér oda az ének, hogy 

„When you walk in a dream,

 but you know you’re not dreaming signore, 

Scusami, but you see, back in old Napoli, 

That’s amore, 

Amore, that’s amore”,

addigra megérkezik aznapi szolgálatára a parkőr. Elkezdi a műszakot. Körbejár és szembesül vele, hány kutya végezte el a dolgát, hányan szórták szét a hamburger papírját, hányan adták ki, amit már megettek. Hányan voltak azok, akik a fűre léptek, a tiltás ellenére. 

Hányan haltak meg szabad akaratukból, a füvön fekve, szemük előtt egy valaha volt nő nevetése, fülükben, egyre halkulva Dean Martintól a That’s Amore.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s