Egymás után szálltak fel, de már korábban felmérte hátulról.Egyszer csak feltűnt a látómezejében. Várakozott egy ideje, amikor besétált a halvány virágmintás ruhában. 

Még hogy virágmintás! Még hogy ruha! Halvány? Lehet, de nem úgy, ahogy ezt a szót, a jelentését eddig ismerte.

Előtte, mögötte, felette és alatta is tér nyílt meg. Azon terültek el virágok, halványulat lebegte körül, ruhátlan volt. 

Alig bírta kivárni a felszállást, egyszersmind imádkozott érte, hogy még nyúljon a várakozás ideje. Hátha kimarad egy járat. Hátha így marad minden, ahogyan éppen az idő kereng körülöttük. 

Ő hátul, az elöl, engedve, hogy látvány legyen.

A szerelvény mégis beérkezett, magával rántva némi részletet; maga előtt tolva a következőkben egy tucatnyi észlelést a nőből, halvány fényével bevilágítva az alagutat.

Egy lépéssel fent is volt a nő, kettővel a szemközti ajtónál termett. Megpördült vele a levegő is, látszott az örvény, amit maga köré tekert. Szemben állt hát vele; zöld szeplős szemekkel, a homlokán kéken tekergő csermelyekkel. Nyaklánc szerelmek tekeregtek a mellkasán, apró, eres kézzel az egyiken lógó medált keresgélte. Tavak folytak el közte, annyi éve mossa, gyerekek lettek felnőttek, azóta használja.

Szert kerített, hogy a következő megállóig a haját is apróra magába olvassza. Fehérben arany, aranyban fehér, elkapná, elbújik, nem kapná, kínálkozik. Incselkedő, nem is a nőé, gondolatok élnek benne tincsrengetege. Invitálták a hajszálak közt kergetőző érzések, s mire feleszmélt, már a következő megálló, a távozó nő réme fenyegette. 

Félelmei igaznak bizonyultak, megindult felé a nő akaratának egy határozott áramlata. 

Átsietett egy távolabbi ajtóhoz. Ott szállt le, dacolva a tömeggel pont ellenkezőleg, mint a kijárat, csak, hogy szembe találkozhasson vele, csakhogy aztán elmehessen mellette. Hogy megszólítja, bármit is kiejt a száján, nem tervezte. A szándékait nem erre rendezte. Ahogyan közeledett úgy érezte, ahogy vonzza, taszítja, a nő kénye kedve szerint használja. 

Időtlen erejét birtokolva lassúdott felé a nő és a pillanat.

Ott volt és vele a két szó. Soha, senki nem mondhatott ki igazabbat, mi jobban takarta a létezést, a lényeget. Elkapta, ahogy a nő a szatyrába csente, hogy később otthon elővegye, az asztalára helyezze, nézegesse. 

Hetvenévesen a többi közé ezt is elhelyezze. A szavait a ritka virágai között nevelgesse. A sok elszáradt közt egy újra élőt, amit ő kapott, ahogy az öreg férfi őt, nézegethesse.

A két szó formáját – vén kurva – benne az ízeket élete végéig érezze.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s