Törölt üzenet

Fennállt a kapcsolat. 

Egymást követték a gondolatok, oda, s vissza; válaszra kérdés, kérdésre válasz, érzések, érzetek, leírások, képek. Kimondatlan szabályai alakultak a játéknak, követni őket élvezet volt, nem gáncs; versbe táncolódott a beszélgetés.

Megszületett a következő versláb. De nem az utolsónak szánt; cseppet sem annak szánta.

Mégis úgy tűnt, az marad.

Teltek az órák. 

Az üzenet mit sem változott; a korábban leírt betűk variációjából álló szavak, írásjelek. 

Az értelme, hogy mit jelent, olvasatlanul mégis kezdett alakot váltani. 

Először úgy, ahogy volt, az egész siklott, gurult, akadálytalanul szaladt. Az idő múlásával, minden perc módosított valamit a jelentésen, mígnem szögletes, ostoba, a forró homokba ékelődött kacattá váltak az egyes elemek és az egész mondanivaló, összességében.

Tűnődni kezdett. 

Ez így nem maradhat. 

Végigkísérte, ahogyan erodálódnak képzetei, azok nyomán maguk az érzések. 

Valahányszor eszébe jutott a meg sem nézett, válasz nélkül hagyott, tétován lengedező üzenet és rápillantott, úgy lett egyre sürgetőbb valamiféle cselekvés, a tétlen várakozás helyett.

Törölni kell az üzenetet. 

Mi mást tehet?

Vitába keveredett saját magával. Kik lehettek, akik tettek róla, hogy ne maradhasson nyom nélkül egyetlen leírt betű sem? Miért nem jelentheti a törlés, hogy írmagja sem marad annak, amit korábban lelkesen, őszintén, tele hittel begépelt?

Rendben, hát most eldöntheti, mi a rosszabb? Az ottmaradt, az idő múlásával, a másik figyelmének hiányával hulladék sorba jutott kép? Vagy a törlés bélyege; a szenvtelen, közömbös „törölt” vagy „visszavont” üzenet?

Mi történne, ha a dolgoknak, életeknek, amik eltűnnek ugyanígy látható, olvasható nyoma maradna?

„Itt maga elhagyott egy homokozó lapátot, kék színűt, a nyeléből egy kis darab hiányzott, a gyerek rágta meg, le is nyelte, de nem lett belőle ügyelet, megoldódott másként. Ha keresné, egy sirály elvitte; inkább ne keresse!”

„E helyen ült Magdolna utoljára, reggelente a kukásautókat bámulta, törölt személy, a létezése visszavonva.”

Butaság. Nem is jó hasonlat. Mert, ez így máris sokkal több, mint, amit egyesek kitaláltak; csak maguk a puszta tények, itt valaha volt egy üzenet. Nekik nem volt fontos, ami mögötte van, az érzés, a létezés minősége.

Lehetne pedig másként.

„Itt volt egy üzenet, arról szólt, hogy az illető magát egyre jobban kedveli. Még az is lehet, hogy elkezdte szeretni. Ha érdekli az eredeti szöveg, szóról szóra, írjon a feladónak, hátha komolyan gondolta, csak maga a hallgatásával megbántotta!”

A címzett így értesülne. Arról is, hogy a feladó meggondolta. Fájhatna neki, bánhatná.

Megint micsoda fiaskó! Hisz, nem csak szép gondolatok léteznek!

„Nem idézhetjük a törölteket, annyit bizton állíthatunk, hogy magát elküldték melegebb éghajlatra!”

A fene az egészbe! 

Mi sem egyszerűbb, itt ez a szemeteskuka, elég hülyét rajzoltak, olyat kéne, amit lábbal kell felnyitni. Ki akarja egy ekkora koszos kübli tetejét kézzel megfogni? 

Nah, most már aztán döntésre kell jutni; nyomban rá is kattint az ocsmány szemetesládára. Csak még egy pillanat.

Akkor csendes, vidám dallam hangzik. 

Üzenet érkezett.

„Maga! Maga! Olvasom! Maga nem lehet más, csakis csoda!”