Kopott viskó, omladozó házikó. Koszos ablak mögött, színes portékával zsúfolt kirakat. Trafik, hirdeti a felirat. Elolvasni még nem tudja, hogy így hívják, anyjától tudja. Mindennap erre vezet útjuk az óvodába menet, a villamos megállójának unalmát töri meg az apró, romos épület, a sok, színes apróság. Hónapokkal ezelőtt lett rá figyelmes, hogy a mindenféleség közepébe egy babát ültettek be. Barna a teste, haja. Tökéletes, szív alakú arcából élénk kék szemekkel néz magabiztos, titokzatos mosollyal. Meztelen hasán körben szeméhez illő búzavirág szín szoknya, fején kazalnyi göndör műanyag haj.
A napok hetekké lesznek és nem telik el egyetlen reggel sem, hogy a villamosra várva, a kirakatban a babát ámulattal meg ne nézze. Mi lesz, ha valaki megveszi? Ha egy reggel nem ül ott és nem néz rá többé?
„Édesanyja, ezt a babát akarom karácsonyra!” – a villamoson ülnek már, mikor kiszalad a száján, hiába tudja a választ. De ha minden gyerek az óvodában arról beszél, mit fog kapni karácsonyra? Egyszer ő is megpróbálja. Hátha csak kérni, mondani kell, s azon múlik minden, hogy ő ezt elmulasztja.
„Zsidóknak nincs karácsonya. S különben is, fiúknak nem való baba.” – néz ki anyja az ablakon, gépiesen mondja és hozzáteszi, hogy a sapkáját ne vegye le, mert még az ülésen marad, nézhetnek utána, ha meghűl, tüdőgyulladást kap, kórházba kerül, nem is folytatja.
Tavaszodik már, eltelik a tél, a karácsonynak nem marad semmi nyoma. A baba csodálatos módon minden reggel a kirakatban várja. Szipkák, pipák, dohány közt trónol, talán nem is eladó, dísznek rakták oda. Gondolatait anyja kezének szorítása félbeszakítja. „Gyere csak! Bemegyünk a trafikba. Megveszem neked a néger babát.”
Az ámulattól megszólalni nem lehet. Már az aprócska üzletben vannak, félhomályos, érdes, barna szagok keveregnek körülötte. Keresi a szeme az eladót. Kilép a pult mögül, vele egymagas apró, fura testű nő. „Ne bámuld, liliputi!” – súgja az anyja és arra gondol, hogy mi az a liliputi, később majd megkérdezi. A nő az ablakhoz lép, sámlit húz magának, nyújtózkodik, míg már a kezében a baba. „Tessék!” – áll vele szemközt az óvodás méretű nő, a kezébe adja. Hihetetlen érzés; a sima műanyag test, a szoknya, a göndör haj tapintása.
Anyja fizet, már kint vannak, érkezik a villamos, viszi őket az óvoda felé.„Köszönöm.” – hatalmas barna szemeiben a valaha volt összes örömök gyémánt csillogása.„Vigyázol rá aztán! Mert még itt hagyod és valaki más elviszi és akkor volt néger baba, nincs néger baba.” – néz kifele az ablakon és szája szélén a gyémánt kisfiú mosoly tükröződik vissza.
Leszállnak, sietősen lépdelnek, a vásárlás miatt késésben vannak. „Pisilni kell.” – gyűrögeti a nadrágját, úgy mondja. „Az óvodáig már kibírod.” – erősen megfogja a szabad kis praclit, húz rajta egyet, mintha ezzel a sürgető kényszert odázhatná, azt, hogy odaérjenek mielőbb, gyorsíthatná. „Anyukám, nagyon kell! Nagyon!” – megáll, megmakacsolja magát. Az anyja tanácstalan, néz körbe, mi legyen. Hisz a téren ott a vizelde, odáig a gyerek csak kibírja. „Menj, itt kint megvárlak!” Két nagyfiú a piszoárnál, felé sem néznek. „Ha keresztbe hugyozunk, meghal egy zsidó.” – mondja az alacsonyabb. Egymásra néznek, felröhögnek hangosan. Félig egymás felé fordulnak; keresztbe hugyoznak.
Áll, ácsorog. Bal kezében a kék szemű néger baba. Észre sem veszik. A nadrágját fél kézzel úgysem tudja lehúzni, hiába kell annyira. Kihátrál, anyjába ütközik; pöröl vele, ha ilyen gyorsan végzett, a kezét biztos, hogy meg nem mosta. Hogy szidják nem bánja, nem is igen hallja.
Hát hiába övé a néger baba! Ő lesz, aki meghal ma.
karpatijudit.com 