Séta, gyaloglás volt a terv. Nem futás. 

Már az út felét megtette, – ő és a kutyája – mikor azon kapja magát, hogy lépésről lépésre szaporább az iram, míg egy meredekebb emelkedő utáni lankán lábai magától erednek futásnak. Nem ő uralja a tempót, nincs is ilyenkor az erdőben akarata. Amint rálép a kiválasztott csapásra, más törvények veszik át a hétköznapi szabályok helyét. Nem kell másnak elsőbbséget adnia, nem béklyózzák teendők, közelgő események árnyéka nem vetődik gondolataira. Lépni egyet, egy következőt, egymás utáni lépések hangyahadserege a sorvezető, ez irányítja. Amint leszűkül a cselekvés erre az egyetlen mozdulatsorra, helyet kaphat mindenféle szabálytalan, ki tudja, honnan előbújó kép, hangfoszlány, mondatokká formálódó gondolat. Az út elején a megfigyelés köti le; tekintetét a talajra szegezi és a szeme előtt megjelenő valóság további jelentés nélkül, némán pereg. Kő, toboz, avar, élettelen giliszta, madártoll, a kutya teste, hol szaglászva, hol szaladva, meg-megállva.

Valahol, észrevétlen, aztán a megfigyelés helyébe mosódnak történetek, melyeket a képzelete alakít és a földön heverő tobozok, kövek és falevelek, az út sajátosságai háttérként szolgálnak csupán. Elmosódott díszletté, keretté egy mozgó, változó képhez.

Játéknak nevezte ezt el és Szerenád ösvénynek az utat, kutyája után, akit úgy hívnak; Szerenád. Vele kötötte össze ezt a különleges, bár majd’ mindennap megtörténő eseményt és kislány önmagával a játékot. Nem volt ez új szokása, már a kezdetektől, amire csak vissza tudott emlékezni, ezzel élt, úgy ismerte meg magát, mint akiben lakik egy külön világ. Megtörténnek a dolgok körülötte, megtörténik egy másik valóság, benne. Három testvére egymással játszott, ő egymaga kószált és mikor ebédre kiabálta be őket anyjuk, az csak a fejét csóválta, mikor azt felelte: „Mindjárt, csak be kell fejezni!”. „Ugyan mit fejezel be, a céltalan lézengést?” – legyintett anyja és a másik hármat gyorsan lehordta szutykos kezük miatt. Volt célja, nagyon is, be kellett fejezni, mindenképp. Nem maradhatott az álom végkifejlet nélkül; hogy ő látszólag csak lehorgasztott fejjel rótta körbe s körbe a kerti utat, nem jelentette, hogy nem zajlik közben a fejében valami végtelenül izgalmas.

Most, hogy a lankán lefelé a futás a száját is mosolyra húzza, átéli újra, amit már olyan sokszor. Valóságos érzéssé válik a benne születő történet, van háza, fia, lánya, sikere, jó barátja. Millió részlet, apró históriák, egy élet napjai, ahogyan neki szép. Gyorsul a lejtőn, szalad Szerenád, a mosolyból hangos nevetés lesz, boldog sírás.

Évek telnek; pipacsmezők, ereszek jégcsapjai, illatok múlnak, mostból egyszer volt emlékek válnak, az éjszaka, mikor álmában egy varázslatos pillanatban nála magasabb lett a fia, a lánya. A gyalogút képzeletbeli jelenetei: élete valósága. 

Hetven éve eltelik, ünnepség szerveződik tiszteletére. Gyönyörű asztal, szépséges, szerető vendégsereg. Valaki feláll, poharat kocogtat, beszédet mondanak. Feléje fordul a sok szempár, választ várnak tőle a legfontosabb kérdésre. Néz maga elé, eltűnik mindenki. Szemei előtt az útmenti, esőtől repedt szikla, mellette élete legkedvesebb – örökre siratja – kutyája. Mosolyogva válaszolja:

„A Szerenád ösvényen jöttem, útközben történt minden.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s