Kávés minyon

Ez volt a legkéjesebb élvezet. Ez a szerdai kávés minyon, amit a munkából jövet, minden körülmények közt megvett. Lehetett bármilyen rossz az a nap. Pocskondiázhatta őt a kolléganője azon az észrevétlen módon, amire csak a lépcsőházban eszmél rá, amikor már késő a revans vagy beszélhetett végtelen butaságokat az értekezleten zavarában, amiket aztán este az ágyban forgolódva nem tudott magának sem megmagyarázni. Ez a sütemény egy tízperces elégtétel volt mindenért. Feledtette az életet. 

De kellett valami estére is, amikor a hálószobában újra rátámadt a valóság. Esténként, míg olvasott jóleső izgalommal várta, hogy amikor lekapcsolja a lámpát, elkezdheti lejátszani a kedvenc hőstörténetének filmjét, aminek ő volt a címszereplője. Feküdt hanyatt az ágyban és ügyelt rá, hogy ne csak az álomban, hanem igaziból is gyönyörű legyen, annak lássa és érezze magát. Film volt ez a filmben, ahol saját maga felett lebegve nézte a testét, a fejében közben a jól megírt nyitóképpel elindult a történet. Négy-öt különböző sztori között válogatott, attól függően, hogy milyen napja volt és mit szeretett volna egyensúlyba hozni ezekkel az elképzelt helyzetekkel. Egyik-másik azért kopott ki, mert egyszerűen megoldódott életének az a nehézsége, amire gyógyírt jelentett az adott fantázia vagy legnagyobb meglepetésére, az, amiről annyit képzelgett, fogta és a valóságban is megtörtént. Magasan vezetett azonban a listán egy olyan történet, amiben teljesen egyértelműen hős volt; olyat hajtott végre, amivel az újságok címlapjára került. Nem csupán kérészéletű dicsőség volt ez, hanem örökre beírta a nevét azok közé, akikről időről időre megemlékeznek. Másként néztek rá a filmben az emberek, összesúgtak a háta mögött, megváltoztatta a magáról alkotott elképzelését és mindenki másnak is a róla alkotott képét. Minden részletet kidolgozott az idők folyamán. Hogy mit viselt, miként hordta a haját, kik voltak a mellékszereplők, milyen a környezet; jelenetről jelenetre kész volt az alkotás. Ám most még nem ennek volt az ideje, majd este.

Úgy döntött, hogy mielőtt magáévá teszi a ragacsos, cukros, kávés süteményt, beugrik az okmányirodába, átvesz egy elkészült iratot. Belépett, sorszámot húzott és már abban a pillanatban érezte, hogy minden egészen pontosan úgy történik, ahogyan ő maga kitalálta. Teljes józansággal mérte fel, hogy a valóságban is lejátszódik a saját filmje. 

A három férfi nem volt kíméletes. Géppisztoly sortűz zúdult azokra, akik a hetes, a nyolcas és a kilences ablaknál álltak vagy ültek háttal. Ráborultak a pultra és az ügyintézők velük szemben szintén előre vagy hátra hanyatlottak. A pánikban egyetlen ember volt, aki tudta, hova kell lépni, merre kell menekülni, mi nyújt időlegesen védelmet. Azokat, akik vele együtt a sorban álltak a sorszámért és mögötte vártak és azokat, akik közvetlenül előtte állva várakoztak, fogta és villámgyorsan egy pult mögé terelte és csodálatos módon senki nem ellenkezett. Férfiak, nők, néhány gyerek; tucatnyi ember.

A pult, ami mögé mindannyian fedezékbe vonultak pont úgy nézett ki, ahogyan esténként elképzelte, ezért az sem érte váratlanul, hogy az ordítozás, a sikolyok és a pánik egy időre elül, amint a képzeletében is. Most jött el az ő ideje. Kidugta a fejét és a fegyver pontosan oda volt támasztva, ahol lennie kellett. A vele együtt kuporgó, rettegő, síró embereket egy mozdulattal csendre intette és a földön kúszva, centiről centire haladva egyszer csak a kezében érezte a géppuskát. Tudta, hogy használni fogja, ha kell és azt is, hogyan. Néhány másodpercük volt csupán; a fedezékből a gyerekeket, nőket, férfiakat olyan hidegvérrel és bátorsággal terelte a bejáratig, amilyenre csak filmekben van példa.

Kijutottak. Odakint ismét ugyanaz várta, amire számított. Az események éppen úgy követték egymást, ahogyan annak a forgatókönyv szerint történnie kellett. Ő lett az a nő, aki 14 embert – gyerekeket, nőket, férfiakat – egy terrorista attaktól megmentett.

Mire végre hazatérhetett, egy nap is eltelt. Eszébe jutott az a péntek, amikor gyereket szült. Kora délelőtt beszállt a liftbe, érdeklődve vizsgálta aznapi arcát a fülke magányában, a foltos tükörben, míg a kilencedikről leereszkedett a földszintre. Indult a dolgait intézni. Napokkal később úgy szállt be újra a liftbe a földszinten, hogy vele volt a gyerek. 

Most csütörtök volt és estébe fordult már a délután. Az előszoba pamlagja derűs közönyben egyensúlyozta a karfára előző nap dobott kardigánt. Hirtelen nem várhatott tovább, hogy rántson rajta egyet és nézte, ahogyan az a gravitációnak engedve a földre rogy, egymásra rétegződve az ujjak, a vállak, eleje, háta. Hogy szabaddá vált az ülés, táskástól lerogyott és egyszeriben eszébe jutott, mire készült, mi volt a terve, az okmányirodából kilépve. A kávés minyon. A táskájába nyúlt. A papírtálcán, selyempapírba csomagolva ott volt. Még csak különösebben meg sem nyomódott. Kibontotta, nézte, nézegette. Most az jutott eszébe, hogy amikor gyerek volt és valaki meghalt, nem sírt, hanem nevetett. Sírjon vagy nevessen? Nem tudta, mi legyen. Felállt, a konyhába ment és a kávés minyont a papírral együtt a szemetesbe dobta. Rácsapódott a kuka fedele.

Többé nem kell álmodnia. 

Hírdetés