„A süvegcukor úgy készül, hogy az aprószeműre főzött töltőanyagot süveg alakú bádogformákba öntve, néhány óra hosszáig nyugodtan állani hagyják; ezalatt a kristályok egymással összenőnek, tehát a töltőanyag összekeményszik. A megdermedt tömeg sziruptartalmát a süvegforma csúcsán lévő nyíláson át centrifugálással távolítják el; a fedésre tiszta cukor tömény, hideg oldatát (likker) használják, mely a szirupot a süveg testéből teljesen kiszorítja. A formákból kivett süvegeket ezután meleg levegőben lassan megszárítják.” Vavrinecz Gábor, A kémia vívmányai, II. rész, Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1940.

Történhetett bármi; kaphatott léket életük hajója bármilyen vad vizeken, volt valami, amit misztikus receptként őriztek és adtak tovább generációkon keresztül a családtagok. Nemtől és státustól függetlenül tudta magáénak ezt a filozófiát a família minden tagja. S, aki elérte már azt a kort, hogy tudatosan vonatkoztathatta magára elei megszerzett tudásának eme esszenciáját, ismerte a módját, hogyan alakítsa az adott élethelyzetben a maga javára a kincset érő mondatokat. 

Telhetett világháború, jöhetett ragály, veszhetett vagyon vagy emberélet, gyerek úgy nem nevelkedhetett fel, hogy a családi legendáriumnak ezt a becses gyöngyszemét ne kapta volna hitbizományba. Hisz mit adhat a szülő a gyermekének, ami többet érne, mint egy családi történetben, két mondatban megtestesülő útmutatást? Főképp, ha az élet sosem cáfolta annak igazát; a leszármazottak, így vagy úgy, rögös úton járva, maguknak új ösvényt kitaposva, sikerrel alkalmazták azt. 

Esti felolvasás után, helyett, vasárnap délutáni állatkerti séták, francia krémesek mellé mesélték az apák és anyák, hogyan esett, mikor a két matróna, anyósok egymás között – hogy kinek volt ki az anyja, ük-vagy dédanyák voltak a főszereplők, mindenki másként regélte – egy délutánon kávé mellett beszélgetett. A két asszony titokban nem állhatta egymást, s meglehet, hogy nem is volt ez olyan nagy titok. Ám a családi összejöveteleken, ezt a ki nem mondott ellenszenvet mindketten parádés színjátékkal igyekeztek leplezni. Nyájasan érdeklődtek egymás hogyléte felől, elcsevegtek és íves kitérőket téve kerülgették a bajokat, ennek vagy annak, az ő águkhoz tartozó családtagnak ballépéseit. Annál nagyobb élvezettel csomagolták ezeket az egyedi eseteket zizegő sztaniolként bölcsességekbe. Mint egy wimbledoni teniszmeccs döntőjében úgy adogatták egymásnak a labdát, hogy a megfelelő pillanatban aztán egyikük kibillenjen a szerepéből és a másik egyetlen leütéssel eldöntse a meccset. Ezen a feledhetetlen délutánon is így esett és hogy születésnap vagy más esemény apropóján rendezte meg aktuális csörtéjét a két asszony, a mesélő önkéntes privilégiuma volt. A részletek, a mindent meghatározó körülmények azonban szigorúan és kötelezően keretezték az atomtámadáson is átívelő, az emberiséget újra felemelő mondatpárt.

Cukor az élet, drágám.” – jelentette ki egyikük, és olyan óvatosan tette le az alacsony asztalkára a csészét, hogy a nagy igyekezet miatt, akaratával teljességgel ellenkezőleg löttyent ki a csészealjra a kávé. Bosszúságában a szentencia másik felét hirtelen ki sem tudta mondani.

„Cukor, cukor. Csak szopni kell tudni.” – szaladt diadalmas mosolyra a másikuk szája. 

A kilöttyent kávé eközben csodásan kebelezte be a csészealjon árván maradt, egyszem kockacukrot, felismerve, hogy történelmi pillanat részesei voltak mindannyian.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s