Bogáncsok, mindenhol. A kis frottír rövidnadrágon, az atlétatrikón. Akaszkodnak és nem engednek ezek a szúrósak. A legrosszabb, hogy telis tele a haja. Kiszedné, de az csak húzza, tépi, fájja. Ha egytől mégis sikerül megszabadulni, jön vele egy jókora tincs is; nézi, ahogy a markában tartja. Elsírja magát. A kitépett haj kínja indítja el, de igaziból az a baj, hogy otthagyták a fiúk a bokorban. Hátra se néznek, ő meg lemaradt a bogáncsok miatt. Nem akarták, hogy velük jöjjön, de ő mégis menni akart. Anyjuk dolgozik, ül a varrógépnél, hagyta, hadd menjen a naggyal, annak barátjával. Nagyok, tényleg. Ő négy, bátyja már iskolás. De a töltésen túl neki se volna szabad. A másik nagyfiú, Laci vitte – a rosszba – őket. Most meg alig hallja már a hangjukat, mi lesz, ha egyedül kell visszamennie, át a sínen? Gyorsan kiszabadítja magát, karistolja, tépi a bőrét, a ruháját a makacs cserje, potyognak a könnyei.

“Várjatok! Várjatok meg!” – de a nagyfiúk cseppet sem igyekeznek bevárni. 

Végül mégis utoléri őket. Nem mintha miatta vettek volna vissza a tempóból; valami megállásra késztette a két gyereket. Közelebb ér, s akkor látja, hogy a kezükben hosszúkás, fehéres, botszerű dolgot tartanak. Kérdezgeti őket, de mintha ott sem lenne; nem válaszolnak, elmerülnek a maguk dolgában, kaparják ki a földből ezeket a darabokat és amikor már tele a kezük, szaladni kezdenek. Megiramodik ő is, most nem fog lemaradni. Apró lábai nem tudják tartani az iramot, jócskán lemaradva, de szalad, szalad és mire házuk kapujához ér, már anyja, két másik anya társaságában mossa a fiúk fejét. Mutatná a bogáncsokat a hajában, a tüskék nyomát a combján, de valami fontosabb történik, egymás szavába vágva kiabálnak az anyák: „Honnan szereztétek ezt? Hisz ezek csontok! Emberi csontok! Lábszárcsont! Azonnal vigyétek a kukához, dobjátok bele, kezet mosni, de rögtön!” Egyikük kerít pár tantuszt, az utcai készülékhez szalad telefonálni, őket, mindhármukat beparancsolják a lakásba, Lacit, a kulcsos gyereket is leválasztják bátyjáról, menjen szépen haza ő is.

Ebédelnek. Borsóleves, édesen sós, utána fahéjas, lekváros palacsinta. Bátyja meséli a csontokat, a töltésen túli tiltott kirándulást, s míg anyjuk hallgatja, őt az ölébe kapja. Nekiáll a hajkefével a bogáncsoknak, közben megszorítja, agyonpuszilja. „Ttte.” – mondja és hiába, hogy a gyors mozdulataival a haját annyira húzza, maradna; azt akarja, hogy anyja combján legyen estig az ő rövidnadrágos, meztelen, összekaristolt kis combja, hogy amíg csak lehet, puszilja. Csöngetnek. A hajkefe a konyhaasztalra kerül, a tüskés termések java a göndör tincsek közt marad, némelyik egy-egy hajszálon megfeszülve, lógva. Egy asszony jött; kész van-e a szoknya. Maradt még egy utolsó palacsinta. Nem kéri, mégsem. Lecsúszik a székről, téblábol, akkor most mi legyen, mikor anyja hangja kanyarog a nagyszobából a konyhába: „Behúztam a függönyt, tessék bemenni, csak egy fél óra!”.

Bátyja is, ő is tudja, s mindkettő utálja. A csendes, félhomályos unalomból ismerik a szabadulást; előbb a nyurga nagyfiú bújik át a rácson és már ott sincs. Eszébe sem jut a kicsit megvárni, sírós kolonc csak. Ő mégis követi. Mellette, vele haladni, lépést tartani nem lehet; a rács a vézna fiútestnek kedvez, nem neki. Átpréseli a fenekét, pufók arca szorul most a rácsnak. Megint jönnek a könnyek. Ismeri; előbb a testén fáj és az segít sírni azt, ami belül a szívét csavarja. Mire a térre ér, a nagynak nyoma veszett. 

Tűz a nap, a mászóka forró rácsain nem esik jól felmászni, s minek is mászna egymaga? Most szabad a hinta; hogy szereti, mikor nem maga hajtja, hanem hosszan, véget nem érőn anyja hintáztatja.

Leguggol. Akkor játszani fog, magában van egy saját világa. Kavicsok a gyerekek, mindet sorba rendezi. Egy nagyobb kő az óvónő. Utasítja a gyerek-kavicsokat. Aki rossz, a sarokba állítja. Kiabál, rendezkedik, foglalkozást tart. Hangosan beszélni, mozdulni sem kell: a fejében zajlik minden. Belemerül, így észre sem veszi a lányt, aki megáll felette. Egyszer csak repül az óvónő. Szandálos láb lendül és rúgja el messzire a követ.

„Te meg mit csinálsz itt?”. Felemeli a fejét és haragja bennszorul. Nagylány. Ismeri, de kettesben vele még sosem maradt. Tudja, hogy a kérdésekre nem mindig szabad válaszolni. Nem mindenkinek akar válaszolni és nem mindenki vár választ.  Hallgat. Az óvónő, a gyerekek, eltűnnek. „Gyere menjünk le a Kék Iskolához, ott vannak a tesódék!” – és tényleg nem vár választ, indul is. Hogyan kell ezt csinálni? Honnan tudja a lány, hogy menni fog vele? S ő miért megy vele, ha nem is akar? A lány most anyáskodva megfogja a kezét. Száraz keze van, szúrós, szorítós. Ezt már nem hagyja, kiszabadítja magát, karba font kézzel megy mellette. 

„Tudsz olvasni?” – a lány most ezzel áll elő. Hallgat. Csak gondolatban mondja, hogy nem tudok. Mert azt kellene rávágni, hogy tudok. Átlát a másikon. Akkor majd próbára teszi és kiderül, hogy nem is tud. Ha hallgat, úgyis azt jelenti, hogy nem tud, de más beismerni valamit, az biztossá teszi a dolgot. A hallgatás meg hallgatás. Ha valaki olyannal kerül ebbe a helyzetbe, aki nem akar rosszat, még alakulhat úgy, hogy ráhagyja. Ha meg buta és rosszat akar, akkor mindegy, hogy mit fog mondani, mindenképp rajtaveszt.

„Nem tudsz.„ Tessék, úgy is lett. Minek kérdezi. Tudja, hogy nem tud. „Elolvasom neked, amit csak akarsz.” Ilyenkor mit kell tenni? Nem akarja, hogy olvasson neki. Akaratával ellenben ott van valami más; egy érzés, hogy bántás, ha megmondja. Megint ez történik. Vannak ezek a gyerekek, akikkel nehéz lenni. Akikkel nem lehet csak úgy, ahogyan jó lenne. Nem olyanok, mint akikkel magától jó. Nekik lehet mondani, hogy nem. Meg azt is, inkább hogyan legyen. Akkor mégis miért jött el ezzel a lánnyal? Nem értette, hogy történhet meg ez újra és újra. 

„Kö-zért. Sós-ka. Cse-resz-nye. Hír-lap.” – szótagolja amaz rendületlenül. Talpalnak mezítláb az aszfalton és a lány csak olvas csak olvas, nem lehet vele se hallgatni, se beszélni. Közben míg felmondja a kínálkozó feliratokat, őt oktatja. Tudod-e ezt, tudod-e azt? Ismered-e Marika nénit? Ettél-e már háromgombócosat? Be nem áll a szája, hogy nem kap választ, nem érdekli. Befordulnak a sarkon és a lány egyszer csak valami csoda folytán elhallgat. Mintha kifogyott volna a beszédből, a feliratokból, az iskolázásból. Ebben a hirtelen támadt szünetben, sírástól maszatos arcával, bogáncsoktól loncsos hajjal, valami tegnapról a talpában maradt szálkával feldereng benne egy érzés, halkan, melegen, boldogan; meglátja a házukat, rajta oldalt, a sarkon a táblát. Kirajzolódnak, értelmet nyernek, betűkké lesznek a vonalak. Dundi öklével megdörgöli a könnyektől összeragadt szempillákat, s felnéz a lányra. Szélesre húzza egész arcát uraló, cakkos száját, úgy mondja, hangosan, tisztán:

„Tenkes utca. Az van odaírva.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s