Botlókő

Míg élt, nem néztem rá. Harmincöt évig fordítottam félre a fejem, hogy ne lássam, ami fájt neki és fájt tőle, nekem. 

„Schachter László, az apám, hazaszökött munkaszolgálatból, hogy megnézzen. Megnézze kéthónapos fiát. A házfelügyelő feljelentette. Azóta félárva vagyok. Voltam ez is, az is. Sok mindent megértettem, több volt, amit nem. Azt hiszem, ez már így marad.” – írta Torzók című könyvében. Igaza lett. Úgy maradt. Apám azt is írta: „Sértett maradtam”. Én nem akartam. Az övét tovább vinni, a magamét sem cipelni, fogalmam sem volt, annyi bántással, magamnak ártással, mennyire nehéz lesz nem sértettnek maradni.

Harminc év terápia; gyerekkori magány, ötórai tea, Kossuth-kifli mellett mesék megölt rokonokról, falhoz csapott csecsemőkről, kék volt a fal a gyerek fejemben, férfiak szeme, képzelete, valakinek a keze a tízéves kislány testemen. Csak még egyszer gyere haza, édes drága mama, édes, drága papa! A testvéremmel kértük ezt hangosan sírva, esténként, míg tartott a Pepita Oroszlánban a felnőtt világmegváltás nálunk is fontosabb szeánsza és egyedül voltunk éjfelekig a lakásban. Apám keserű haragja, hogy ordítva, ereket dagasztva, anyámat eltiporva lett minden probléma letudva. Öntudatlan hetvenes évek, csecsemőgondozás Spock-ból olvasva, minden más, ahogy tudták, jól vagy rosszul megoldva.

Nem tartozik mindez senkire, minek írok róla? Ha író lettem, nekem szabad nem csak mások történeteit írni. Az eszközöm; szent eszköz. Írni tudok. A szavak szeretnek, viszont szeretek; hűségemért cserébe, enyém a kincs. Szabad csak a szavakkal lehetek, apám sértettsége, anyám kislány élete: így lettem Kárpáti Judit. Annak lenni, aki vagyok, hogy ne legyen rajtam bilincs. Lehessek. Ez a tét.

Anyám elképzelte, hogy lesz egy lánya, hasonlít majd a színésznő Nádassy Mirtillre. Ma azt sem tudja senki, hogy ki, az, hogy nézett ki, nekem is rá kellett keresni. Lett anyámnak egy lánya, szerinte hasonlítok a Nádassy Mirtillre. Biztos vizualizálta. Dehogyis, akkor ilyen nem volt. Pedig ebben jó, akkor is, ha nem direkt csinálta. Így képzelte el a házunkat is, ami végül valóság lett, még a testvérem spina bifidáját is. A Pető Intézetben dolgozott, félt végig, hogy „olyan” csecsemője születik. Otthagyta emiatt a munkahelyét, terhesen nem bírta nézni a beteg gyerekeket. Később kiderült, hogy hiába minden, amitől félt, az valóság lett. Egészen kicsit lett csak nyílt hátgerincű a testvérem, pont annyira, amennyire anyám félelme tette. 

Szemrehányások; borzalmas gyomorrontás, olyan, amitől egész álló nap hánysz. Miért hagytál a kórházban hetekre magamra, miért küldtétek a bátyám a javító-nevelő táborba? Hogy lehet, hogy mégis úgy szeretünk, anyám? Nincs nálad jobb anya, sosem született nő, aki kevésbé volt anya. Kislánynak bújtam minden este az ölébe. Úgy szerettem volna! Most lehetsz a barátom, a fiam legjobb nagyanyja, hogy nem voltál az anyám, megbocsájtom. Nem haragszom, hogy nem úgy lett. Van, ami mégis; szerinted hasonlítok a Nádassy Mirtillre és nálunk minden este volt közös vacsora. Volt többezer könyv, cigarettafüstbe vont éjszakai veszekedésből menekültünk a testvéremmel valamelyikbe. 

Apám dacolt a családjával, amikor a nem zsidó anyámat elvette. Anyám a nem zsidó családjával, hogy a zsidó fiúba eltéríthetetlenül szerelmes lett és csak azért is hozzáment. Apám zsidósága minden este ott ült az asztalnál, zsidók voltunk, akkor is, ha apám családja elnéző mosollyal állította, hogy nem. Zsidóságunk nem vallást, nem hagyományt, tragédiát jelentett. Szabályokat; „Mondd el, hogy zsidó vagy. Akkor majd tudják és nem fognak előtted zsidózni!” „Ne beszélj olyan hangosan, azt fogják mondani, hogy a zsidók hangosak!”. „Pucold ki a cipődet, nekünk nem lehet koszos a cipőnk, ne mondják, hogy mocskos zsidók!” Szóismétléssel jóváteszem, hogy gyerekként a zsidó, nekem ronda szó volt, utáltam kimondani, most egymásután leírom tucatszor.

Apám hatvanöt évig kereste az apját, akit a házmester feljelentett. Annak, hogy kitartóan nem adta fel, végül is lett értelme. Egy nap, egy német irattárban, hatvanéves szamárfül alatt a nagyapám nevét meglelte. Rosszul lett, mentőt kellett hívni. Filmekben van ilyen jelenet, hogy lapozgatja a főszereplő a könyvet és akkor ott van egy gyűrött lap, kajlán begyűrődve. Alatta meg, amit a főszereplő keresett. 

Engem az egész nem érdekelt. Akkor is félrefordítottam inkább a fejem. Ha úgy tettem, akkor nem volt könyv, lapok, szamárfül sem. Nem mentem vele Brémába. Ahol iskolás gyerekek és a város polgármestere avatták fel nagyapám botlókövét.

Botlókő; rézből készült kocka, annak, akit elhurcoltak és megöltek, a neve belevésve, hogy ha arra jár egy gyerek és pattog a kövön a labda, leguggoljon és elolvassa.

Az életem botlókövekkel van kirakva. Itt halt meg a gyerek lelkem, tízévesen. Itt, ha egy kicsit visszasétálsz, skarlátos voltam, háromévesen. Két hétre kórházba kerültem, örökre otthagytak, azt hittem. Itt egy sétány, rézből öntve, ezen egyedül mentem végig, azt, hogy bántottak, senkinek nem mondhattam el.

Idén még elmegyek Brémába. Vagy jövőre. Ötvenévesen végighaladok azon a német utcán, nézem a telefonon, merre kell gyalogolni. Még ötszáz méter egyenesen, utána forduljon jobbra. Húsz méter egyenesen. Hamarosan megérkezik a céljához. Megállok, ahol mondja, mutatja. Ott lesz a lábamnál a nagyapám neve, rézkockába vésve. Állok majd felette, én, aki az anyja szerint hasonlít Nádassy Mirtillre, én, akit nőnek néztek tízévesen, akit az apja Péternek várt, akinek Krausz, a mostohanagyapja, csak aztán magyarosított Kárpátira. Lehajtom a fejem, olvasom a nevem. Schachter Judit, újra kislány, felhőtlen gyerek már nem lehetek. Kárpáti Judit vagyok. Zsidók közt nem zsidó, mások közt más. Mások közt zsidó, mások közt senki. Magammal farkasszemet nézni; másoknál mindig másabb, kislánynak nő, nőnek kislány, zsidónak, nem zsidónak lenni.

Ötvenévesen, egy sárgaréz kockában békét lelni.

Hírdetés