Zárul az ajtó.
A kulcsot a táska zsebébe dobja. A lift helyett a lépcsőt használja. Két forduló és máris a garázsban van. Üres minden, magányát örömmel nyugtázza. Korai volt; feltűnik valaki, felé tart. Felismeri. A szomszédja. Köszönnek, sietősen lép az autója felé, beszállna, ám előtte egy másodperc töredékére megáll. Lassú, reggeli, álmos képzetek hullámzanak felé, erejük alig elég ahhoz, hogy színt, formát, hangot öltsenek; régi sérelem szemerkél az autó ablakára. Az utcán az eső máris lemossa, csorog az ablakon a szomszéd baja, három saroknyi zivatart napsütés követ, az ablakot lehúzza.
Paralel haladó autók sorában unatkozva nézelődő sofőrök bámulják egymást, az egyiknek megakad a szeme rajta. Az eső után felszálló párával lebegő kép, testet öltve szaladna felé, mikor a kocsisor elindul és lemarad, nyúlik, amorffá válik, egyre híguló idegen foszlány marad.
Leparkol. Magabiztos lépteit saját, véletlen megtapadt éjszakai álmának emlékei színezik. Egyszer csak nevető ismerős kerül látóterébe; köszön, érdeklődik, vidámsága mindent elárul. Búcsúznak. Haragból, irigységből szőtt hajháló ereszkedik óvatosan felette, mikor egy fél lépést tesz oldalra, elenged egy babakocsis férfit. A rácsos neheztelés a kocsi ernyőjén landol, szerencsétlenül szánkázik lefele, végül a járda mocskába tapossa egy arra szaladó, póráz nélküli vizsla.
Ügyet intéz, dolgozik. Vásárol, megtelik a kosara. S a nap folyamán olykor valami hol megállásra, hol sietségre készteti. Lassulás és gyorsulás, melyre nincs mértékegység; mérhetetlen, érzésnyi idők. Mintha csak bevárná, utolérné a másik utána hintázó, róla festett aktjait. Ahogyan végül távolodik, úgy oszlanak el e képzetek elemei; vegyülnek a levegővel és egyre halványulnak, színüket, ízüket, illatukat vesztik.
Hazaér. Bezárul mögötte az ajtó. Az utolsó róla alkotott, idegen elképzelés a lépcsőházban időzik egy darabig. Permetezi a lépcsőkorlátot, a lábtörlőt, kóbor szemcséje súrolja a liftgombot, végül megtapad rajta. Finoman lepi be a felületeket a róla alkotott kép; csodálatos módon a lakáson kívül marad, nem surran be kószán, eltévedve semennyi sem belőle.
Az előszobában csupán képtelen, élettelen porszemeket ver fel az ajtó csukódása, melyek azon nyomban bután hullanak is alá. Akkor a gondolattalan, csendes magány pillanataiban megjelenik néhány átlátszó, halk, édes illanat. Jobb vállára száll, bal mellén pihen meg, míg már fehérbe vált, fehérből melegszürke íze lesz, szobahőmérsékletű illattal vitorláznak a szájára az atomok. Egyre többen és többen érkeznek; részecskék ezrei vetnek csillagokat a haján, karjaira ejtőernyősök tarka milliárdjai harangoznak. Madártej szitál, hegedűversenyt játszanak a cukormolekulák, cipőjét levetve, mezítláb áll, mosolyát követi száz fehér vitorla.
Férfi ül szemközt a fotelben. Gondolata mindenét bevonja.
karpatijudit.com 