P.J. emlékére

Ül az irodájában. Íróasztala háttal az ablaknak, lehúzva félig a redőny, szinte csak a körvonalai látszanak, amint a két fiatal nő a nyitott ajtó előtt elhalad. Elsietnek, beköszönnek és már mennek is, túlságosan sietősen. Suttogás, visszatartott, majd kirobbanó nevetés. Ezt megúszták, kiszökhetnek kicsit, nem állította meg őket. Mint a csitrik, az iskoláslányok, olyanok. Ő az első főnökük. Első szerelem, első főnök, egyiket sem felejti el senki. De erről az újoncok, mit sem tudnak. Évtizedek telnek majd el, mire felismerik ezt a szabályt is. Ez tehát az első munkahelyük, sőt, az egyikük még csupán gyakornok. Ám több esze van, mint némelyik régi bútordarabnak. A másikuk – rá kell csak nézni – valahogy más. Se nem okosabb, se nem szebb, mint a többiek, akik jelentkeztek erre az állásra. Mégis valamiért őt választotta, látta benne, amit talán a kis nő magában sem. Így válogatta a többieket is és most elégedett valamelyest. Diplomata élete után, landolás utáni kifutópálya ez a megbízatás számára. De pont elég hosszú, pont elég széles, levezetésnek jó lesz. Zöldfülűek, megbízható munkahelyi bohémek, öreg rókák csapata, amit most ő vezet. 

Rajta kívül csak egyetlen férfi van, rá bízta a fiatalokat. Az idősebb, tapasztalt nőkre nem lehetett. Ők nem tűrnék jól ezt a féktelenséget, a frizura nélküli lófarkasságot. Ő azonban, a harmincas kolléga, nem csupán a munka terepén igazodik el jól. A maga keresetlen, mindig jókedvű módján a fiatal nőket – akikre inkább lányokként gondolnak – észrevétlen terelgeti, tanítja, bátorítja. Úgy tesz, mintha udvarolna nekik és ők engedik. Szeretet ez, csodálattal teli hódolat, amit senki nem kér ki magának. Talán nem véletlen az sem, hogy délelőtt fél tizenegykor engedte a két lányt, nem szólt nekik, hogy nincs még itt az ideje a szünetnek. Nyár van, a munka dandárja csak egy hónap múlva kezdődik, ilyenkor a holtszezonban miért ne lehetne mindenki egy kicsit engedékenyebb? 

Ennek köszönhetően most az épület előtti, hatalmas füves parkban viháncolnak, szoknyában, szandálban, ő pedig pördül egy félfordulatot a főnöki bőrfotellel, majd feláll. Az ablakhoz lép és onnan figyeli, ahogyan a tarkójukon tekeregnek a napsugarak. A nagy beszélgetésben észre sem veszik, amit ő fentről jól átlát; az automata locsolókészülékek kiszámíthatatlan táncukat járják. Sosem tudhatja az arra járó, mikor gyorsul, fordul, lankad vagy erősödik a sugár, hisz’ soha, senki nem veszi a fáradtságot, hogy megálljon és kitanulja az előre beprogramozott ritmust. A két lány tovább folytatja a nevetgélést, válluk időnként összeér; ellenállhatatlan a szabadságuk. Minden egyes sejtjükből árad az a fajta erő, amit csakis a fiatalság táplál. Hogy még bármi lehet, hogy még bármit lehet. 

Olyan energia birtokában vannak, mely arra készteti a náluk idősebbeket, tapasztaltabbakat, hogy valódi kritika és szigorúság nélkül, mint valami ritka madárfajt vagy tarka színekben pompázó tünékeny pillangót, egyszerűen csak végigkísérjék a röppályájukat. Figyelik őket annak biztos tudatában, hogy a természet elrendelte, mi a dolguk, felesleges közbeavatkozni. Tudni fogják merre kell repülni, hol kell leszállni, mikor fognak kis híján megmenekülni vagy végzetesen valami nagyobbnak áldozatul esni.

Ebben a percben is; mintha az ablaküveg mágneses bevonattal rendelkezne, érzi, nem mozdulhat. Zsebre vágott kézzel áll, ahogyan szokott, ám arcán nem a flegma félmosoly. Fájós szívű mosoly ez, mélyről jövő felismerés, hogy amit néz, pillanatnyi csoda, egyszer átélte, ő maga. Most nézője lehet, s elmúlik, amint elmúlik a két lány fiatalsága, átélése is. Forog a locsolók tánckara, gyorsul a ritmus, mikor a lányok karja a magasba emelkedik, fülig érő nevetésük hang nélkül hatol át az ablaküvegen. Majd pontosan egyszerre rugaszkodnak el, előbb az egyik, majd mindkét tenyerük a talajon. Lábuk a magasba lendül és mint valami hatalmas virágszirom takarja el nevetésüket a szoknyájuk, s ezzel egy időben éri utol őket mindahány locsolóból az összes vízsugár.

Meztelen lábak, lányhasak, bugyik, milliónyi vízcsepp. Lassított felvételből állókép lesz, vannak, akik már nem élnek, leírva múlik el a cigánykerék pillanat.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s