Leülök dolgozni. Csak előtte gyorsan elrakom a vágódeszkát a konyhapultról. Lesöpröm róla a kiflimorzsát. El is mosom, van rajta egy kis vajfolt. (Szalámit is rakhatok bele, ha van, azt mondta. Megeszi majd? Hátha ma igen.) Eltörlöm. A helyére teszem. A pultot is letisztítom; rásüt a nap, maradt rajta pár apró morzsa. A konyharuha megszolgálta, hogy mosásba kerüljön. A többiekkel együtt – egyféle regiment, a lakást szolgáló seregek – berakom a gépbe. Pár mozdulat csak; áttörlöm a mosószeradagoló rekesz előlapját. (A mosógépszerelő szerint ez egy nagyon jó gép. Másképp nézek rá azóta. Elfelejtettem, hogy drága volt. Aki megérdemli, annak jár a megbecsülés. Jusson eszembe, hogy később küldjek egy szeretlek esemest.) Indítom a 60 fokost. Le fog futni, míg elvégzem a kora reggeli első munkám. A kávéfőző két napja vízkőtelenítésre vár. Szétszedem darabjaira. Alaposságot igényel. Nem marad egyetlen kicsi sarokban sem lerakódás. Eltűnnek a foltok, az alig láthatókat is eltüntetem. (Ha holnaptól nem lennék többé, a kávéfőzőt eleinte senki sem használná. Mindig én főzöm a kávét. Csak én tudom, hogy kell. Majd egy nap visszatérne az élet hétköznapisága; elolvasnák a használati utasítást, amit műanyag tasakban a gép alatti fiókban megtalálnának. Eszükbe jutna, hogy én raktam oda, az én kezemben volt utoljára. Ketten együtt túljutnának a nehezén; rájönnének, hogy kell a gépet használni, készülne újra kávé. Egy napon kiírná aztán a masina, hogy vízkőtelenítést kér. Elővennék újra a tasakot. Megtanulnák, hogyan kell vízkőteleníteni és akkor látnák, hogy igen alapos tisztítást igényel minden apró sarok, kiálló és megbújó alkatrész. Onnantól ismét tiszta lenne, nélkülem is, a kávéfőzőgép.)
A dolgozóban, – úton az íróasztal felé – lerakóasztalon vázában virág. Naponta cserélem a vizét. Megfogom a vázát, a konyhai mosogatóhoz viszem. Kiveszem a csokrot és a mosogatótálcára helyezem. A lefolyóba öntöm a tegnapi vizet, a helyére újat engedek. Visszarendezem a csokrot. Vázástól a dolgozóba, a lerakóasztalra helyezem. (A csokorban még van két bimbó, ami nem nyílt ki. Három virág még éppen abban a fázisában színeskedik, amikor a legszebbek. Mire holnap kicserélem a vizet a két bimbó kinyílik, a három virág pedig hanyatlásba kezd. A fehér lerakóasztalra szóródik majd az agresszív fekete és sárga por a bibéből. Többé nem lesz a csokor tökéletes. Féloldalas lesz. Az egyik fele emlékeztet majd arra, hogy még van mire várni, a másik fele arra, hogy megéri-e a szépség, ha utána szembesülni kell elmúltának szomorúságával.)
Ezúttal a könyvespolcra vetődő fénypászma figyelmeztet. Kiveszek egy tiszta portörlőt a dolgát végző mosógép feletti fiókból. Egyenként emelem fel a polcra helyezett tárgyakat. Áttörlöm mindet. A helyüket is. Utolsónak a kagylót. Kívül rücskös, belül tükörsima. A rücskök közé befér a puha textil, a belsejében egészen mélyre tekereg. (Hatalmas nagy volt a kagyló, amikor négyévesen először a kezembe került. Két kézzel fogtam, hogy el ne ejtsem. Most elfér egy tenyeremben. Amire emlékszem, amit képzelek együtt rajzolja ki a jelenetet, ahogyan anyámmal játszunk a homokban, kettesben. Saját maga varrta, csinos fürdőruhájában ül a törülközőn, beszélget csigás hajú, szöszke, négyévesen is anyja formáját idéző kislányával, velem. Nem csoda, ha az idegen férfi figyelmét felkeltjük. Ki tudja, mióta nézte már a maga világába merült párosunkat, amikor hozzánk lép. Kezében kagyló. Bolgárul beszél, de nem kell értenünk. A kagylót a füléhez emeli és átnyújtja nekem. Mutatja, hogy én is hallgassak csak bele. Megteszem. Állok a napsütésben, talpaim a homokba süppedve. A boldogságtól mozdulni sem tudok. Amit érzek, egész életre szól.) Mielőtt a polcra visszaraknám, másképp döntök. A helye mostantól inkább az íróasztalomon lesz.
Leülök dolgozni. Kezemben a kagyló. A fülemhez emelem. S egyszerre – egymás fölé kerül, emelkedik az egyik, alásüllyed a másik – ölelkezve simul egymásba a cselekvés és a gondolat, múlt, jelen, jövő. Ami felbúg, tisztán, semmi más, csak egyetlen végtelenség. A tenger hangja az.
karpatijudit.com 