Ugyanaz ismétlődik reggelről reggelre. Napról, napra, hétről, hónapról, most már évről évre. Hiszen két év telt el, mióta a kutya az életébe keveredett. Leghelyesebb így kifejezni, hiszen soha, egyetlen percig sem fordult meg a fejében a már inkább az időskor felé közelítő élete során, hogy bármilyen állatot maga mellé vegyen. Nemhogy egy kutyát. 

E pillanatban azonban itt ugrál, oda s vissza jár a feneke, féktelen örömében, hogy újra reggel van, az ismétlődések legfrissebbike. Szokásos játékuk ez is, amit a kutya alakított ki, ő pedig megtanulta, elfogadta és megszerette; amint a pórázt ráadná, az gyorsan elszelel, ugrál, viháncol, kéreti magát. Ki kell várni, míg végül megadja magát és engedi, hogy rácsatolja a piros bőrnyakörvet.

Kétszer háromszázhatvanöt szorozva hárommal. Reggel, délben és este séta. Nem is érdemes számolni, mert úgyis tudni, hogy sok. Ha nem is lehet olyan rengeteg, mint azelőtt a munkával töltött idő, hiszen akkoriban még az étkezések sem tagolták így az idő múlását. Nem volt fontos enni, ha lehetett dolgozni is. Ő valahogy túlélte a mostoha bánásmódot, hogy egyféle tevékenység töltötte ki jóformán teljes életét. A kutya azonban másfajta gondoskodást igényelt. Nem volt mindegy, mikor eszik, mikor indul sétára, mikor van itt a pihenés jól megérdemelt ideje. A játékról akkor még szó sem esett és ha magától nem lett volna tisztában vele, hát a kiskutya rendre emlékeztette rá; az élet játék nélkül csupán hasztalan időpocsékolás, olyasfajta, mint a késő emberre várakozás. Eltelik az idő, de merőben értelmetlenül és üresen.

A szakadatlan és megfeszített munkával töltött élet a kapcsolatokat is átrendezi; pont, mint, amikor a mérleghintáról egyik pillanatról a másikra leugrik, akivel olyan jó volt fel és le billegni. A levegőben üres palló ágaskodik, a másikon túlsúllyal találja magát az ember a földön. Nem voltak többé barátok, családi, ismerősi kapcsolódások. Az emberek kollégákat jelentettek, a munka részét képezték, s lévén ő volt a vezető, velük – így tartotta helyesnek – magánéletének legkisebb szeletét sem osztotta meg. Magánélet nem is, csak élet volt, munkának nevezve, míg az évek már évtizeddé gyűltek.

Elképzelni is nehéz, hogyan csóválhatta be magát tekeregve ez a csöpp kis keverék kutya ebbe a már-már megkövesedett rendszerbe, persze csak annak, aki nem ismeri az ebek természetét. Kérdéses volt, ki, kinek volt a gazdája, kit kellett megmenteni és mitől, a lényegen azonban nem változtatott, hogy az egyből kettő lett, új egyensúly látszott alakulni.

A kutya részéről végtelen hévvel, határtalan örömmel induló séták egyik érdekes fejleménye volt, hogy nem csak testmozgást és az idő hasznos eltöltését jelentették. Noha magában ezt semmilyen módon nem összegezte, ezek alatt az órák alatt akaratlanul lett történetek részese, más emberek útját keresztezve ismeretlenekkel is szót váltott, szemtanúja volt ismétlődő eseményeknek, ezáltal ő maga szintén ismétlődő eseménnyé vált mások számára. A magas, szikár férfi, akit egy szertelen kiskutya vezet pórázon. Két esztendő alatt a környék életének elmaradhatatlan elemei lettek, óramű pontossággal bukkantak fel itt, ott és amott, megszokott útvonalaikon haladva.

S amint nekik, úgy másoknak is voltak óramű pontosságú szokásaik, kötelezettségeik. 

Például a ház előtt reggelente pontban 6:45-kor a keresztutcára felkanyarodó busz sofőrjének. A három sarokkal arrébb működő apró virágüzlet tulajdonosának. A téren működő kávézó pincérnőjének. Ahhoz azonban, hogy a tevékenységek, a hozzájuk köthető személyek és történések rajzolattá váljanak, majd’ két évnek kellett eltelnie, legalábbis számára. 

Hiába vették észre őt, ha neki idő kellett, míg rájött, a buszsofőr nem véletlen áll meg a korai munkába igyekvő utasokkal éppen azelőtt, hogy felkanyarodna az utcára. A virágboltos asszony nem véletlenül hagyott fel a morgással, amiért a kiskutya kishíján lepisili az utcára helyezett kaspókat. A pincérnő nem hirtelen ötlettől vezérelve rakott ki egy nagy tálban vizet a helyiség elé.

Akkor lett számára világos, hogy létezése kollégáin kívül mások számára nagyon is észrevehető és valós, amikor egy reggelen felfigyelt rá, hogy a buszvezető fülkéjéből hevesen integet, mosolyog és színpadias mozdulattal meghajol előttük; őfelsége, a kiskutya, kísérőjével egyetemben az úttesten átvonulhat. Észre kellett most már vennie, hogy a virágüzlet előtt nem véletlenül jelenik meg zárás előtt az asszony; őket várja, hogy a kiskutyát megsimogassa. A vizes tálba – bár más kutyák is oltják belőle a szomjukat – valahogyan pont akkor kerül friss, tiszta víz, mikor ők arra járnak.

Ahogyan teltek a hónapok, úgy kerültek újabb és újabb részletek a kezdetben elnagyolt képekre. Hogy a sofőr, a hozzájuk közel eső végállomáson éppen akkor szerel le a reggeli, integetős műszakból, amikor ők déli sétájukat teszik. S hogy neve is van; Laci. Élete, mely éppenséggel nem túl szépen alakul. Hiába a reggeli integetés és mosoly, hosszú betegség után veszítette el a feleségét nemrég. A virágbolt valóban az asszony tulajdona, s bár a bolt neve Gréta, őt magát Ircinek kell szólítani, így hívja őt mind a három gyereke, mind a hat unokája, míg élt, a férje, a becenév igazából tőle származik. Persze, hogy a pincérnőnek is van neve, mi több, Angéla, aki vidékről költözött a fővárosba, a lakóparkban bérel lakást, tulajdonképpen a szomszédja.

Egy nap, az esti nagy kör után – magában így hívta a nap leghosszabb sétáját – támadt az ötlete. Tőle teljesen szokatlan, hirtelen felbuzdulás volt. Afféle, aminek a lendülete csak akkor hagy kissé alább, amikor a megvalósítás tényszerű talajára érkeznek a teendők. De ezúttal jól jött a munkában megszokott vasfegyelem, az ötletek megvalósíthatóságába vetett hit. Tudta, hogy a tervekből legtöbbször eredmény válik a keze alatt és teljességgel szokatlan volt számára, hogy most valami egészen más talajon kell mindezt létrehozni. Olyanon, ahol a rációnak kevés szerep jut. Mégis, ahogy ott állt a szoba közepén és minden éppen úgy volt a helyén, ahogyan kitalálta – hiába, hogy magát menet közben milliószor elátkozta – bizsergetően szép izgalmat érzett. Nos, végül minden révbe ért; a lakás kitakarítva, az ételek szépen felkészítve az asztalra a kínálásához, az italok behűtve és ismét jutalomnak tűnik az első gondolat; vacsoravendégséget kell rendezni.

Hirtelen ismeretlen zaj támad, másodpercek telnek el, mire ráeszmél, ez a csengő hangja, hosszú-hosszú évek óta nem hallotta. Hozzá sem tervszerűen, sem véletlenül nem érkezett senki, leveleit a porta átvette, vendégeket nem várt, soha. De most igen és ajtót kell nyitni végre, a lábánál csahol, hömpölyög izgatottan a kiskutya. Olyan gyorsan történik minden, hogy fel sem fogja; pár perc különbséggel mindenki megérkezik.

Most pedig; ott ülnek, ténykednek, nevetgélés hangjai keverednek a melegre tervezett fényekkel. Laci, Irci, Angéla és Gábor – neki is van neve, hogy ne lenne – a házigazda. Mindannyian döbbent örömmel ismernek egymásra, a virágboltból, a kávézóból, a buszról név nélküli ismerősei voltak egymásnak. S szinte egyszerre pillantanak a hirtelen támadt csendben a radiátor mellett békés mosollyal üldögélő kiskutyára. 

Ő volt. Tudja jól, hogyan is ne tudná. Ő szelídítette ezeket az embereket egymás társaságába. Valakinek csak egy kutya. Nekik valaki, akinek neve is van. Félix az.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s