Amikor véget ért, amikor elmentek

Minden évben kétszer jöttek. 

Egyszer télen, egyszer nyáron. Másképp várta télen, másképp nyáron az érkezésüket. Ilyenkor télen egy kicsivel jobban, mint a nyári szünetben. Hiszen most itt voltak az ünnepek is. A karácsony. Ez a kedvenc ünnepe. Meg a születésnapja. Jellemző volt ez rá, különben is; nem szerette, ha azt kérték tőle, mondjon egy kedvencet. Sütiből, könyvből, fimből, így ünnepből sem tudott legkedvesebbet választani. Nem értette, miért ragaszkodnak egyesek ahhoz, hogy bármiről legyen szó, csak egyvalami mellett tegye le a voksát. Ezúttal is, még örömből is, inkább többet utalt ki magának, semmint, csak egyet. Nem pusztán nénjének, nagybátyjának, csodálva szeretett kislányuknak, de a magukkal hozott ajándékoknak úgyszintén lehetett örülni. Izgatottan várni, találgatni, ezúttal mivel lepik meg.

Élete eddig eltelt kilenc éve alatt a család külföldön élő tagjainak látogatásai az évszakok, jeles dátumok és egy gyerek napjainak csendes szólamai mellett, különös ritmust, melegséggel teli amplitúdókat ajándékoztak számára. S ahogyan az a csúcspontok, nagy örömök sajátja, később mély, magányos, senkivel meg nem osztható, nevén sem nevezett érzéseket egyaránt okoztak. 

De erre még egyáltalán nem akart gondolni. 

Bár tudta, hogy már azon idő alatt, míg a pályaudvarra tartanak, a várakozásba, a nemigen fokozható áradatba, ami mindenét átjárta, belekeveredik majd egy csepp bánat. Ezt azonban könnyű volt észrevétlenül összemosni a találkozás örömének színeivel. Ácsorogni a peronon, vajszínű harisnyanadrágban, zöld, piros kockás, anyja varrta flanelruhában, sötétkék, szépen szabott télikabátban, gondos fonattal hosszú hajában. Körülötte a szülei, a testvére, ahogyan ő, úgy azok is feszült figyelemmel várják, hogy befusson a vonat, ha végre valahára felbukkan, beérkezik a szerelvény, az ajtók kinyíljanak, meginduljon az emberáradat. A legjobb, legszebb rész, amikor talán ő veheti észre a háromtagú családot és kiálthat fel: „Nézzétek, ott vannak!”. Megindulnak egymás felé, el-el veszítve szem elől a másikat, abban a tudatban, hogy mindez csak késlelteti, fokozza a katarzist, mely végül úgyis elérkezik. Nénje nyakába ugorhat, unokatestvére puha, rózsaszín kis arcát megpuszilhatja, nagybátyja párás szemüvegét láthatja, magyarul, idegen akcentussal kiejtett üdvözlő szavait hallhatja. Mindenki kezében csomagok, egymás szavába vágva hadarják a fontos és kevésbé fontos dolgokat. Elromlott a fűtés a kisszobában, de végül mára megjavították, begyújtottak előre, meleg lesz, mire hazaérkeznek. Nem akarták telefonon közölni, hogy a nagymama megint elesett. Nincs nagy baj, de a csuklója elrepedt, így a bejglit anyja készítette, először életében. Az első tepsi sütemény véletlen a földre esett, de apja szerint meg lehet enni, összeszedték és nem látszik rajta, hogy történt egy ilyen baleset. Rászólnak, miért mondta el, nem kellett volna, most már mindegy. Nevet az egész család. 

Hát, itt vannak, megérkeztek. Most sírnia kell, nem látja senki, ahogyan lenyel egy szája sarkába tévedt könnycseppet. Ülnek az autóban, bezsúfolódva, egy taxiban követi őket, aki már nem fért be, ő pedig magában azon mereng, hogy a taxisofőrnek milyen rossz lehet. Kimarad ebből, talán nem is tudja, milyen a boldogság.

Hazaérnek, megtelik a hangjukkal, a hétköznapokétól nagyon is különböző hangulattal a lakás. Végig a tíz nap alatt másfajta fényben ragyog az élete, végre elkerüli a soha, senkinek nem említett fura érzés. Aminek nevet sem adhat, hisz nem tudja, hogy létezik gyerekkori magány. Elkerüli bár, de be nem csapja magát, tudja, érzi végig, hogy ha most nem is közelít, távolról néz féltékenyen. Kívülállón, mint a taxisofőr, figyeli, egy sötét zugba húzódva lesi, mikor jön el az ő ideje. Ahogyan telnek a látogatás kiszabott percei, peregnek a napok, kénytelen szembesülni vele, ahogyan a múló idő méregzöldje szétmaszatolja a boldogságát; minden nappal kerül bele egy újabb és újabb csepp a szomorúságból és egyre kevésbé tud úgy tenni, mintha nem látná, érezné azt.

Közelegnek az utolsó együtt töltött órák, s velük a szorongató valóság, amikor véget ér, amire annyit várt. Amikor elmennek.

Amint az érkezés közös boldogság; együtt a pályaudvaron az egész család, úgy a búcsúzás prózai és gyakorlatias. Apja fuvarozza a csomagokkal az elutazókat, a lakásban marad anyja, testvére és ő. Velük együtt a bánat, a sarokból előlépő, tíz napja ott veszteglő magány. Bezáródik az ajtó, ködös januári kedd délután ereszkedik az egész házra. Ő pedig idétlenül téblábol, keresi a helyét, szótlanul bújik derűs, tőle egészen eltérő természetű anyja ölébe. Nem tudja, nem tanulta, hogyan fogalmazhatná meg, hogy amit érez, mennyire fáj. Még nincsen birtokában a tudásnak, ami majdan továbbadhat, a fájdalmon az elfogadás, a ráismerés segíthet, nem a vigasztalás.

Teltek az évek, minden évben kétszer jöttek. Minden évben kétszer tanulta újra, hogy az élet visszatér. Akkor is, ha abban a pillanatban, amikor elmentek, véget ért.

Hírdetés