2021. december 8.,
„Drága Jan,
Hiába, két év. Hiába, hogy oda-vissza szinte minden harmadik napra jut levél. Van, amiről még nem írtam neked, éppen a levelek okán. Meglehet, most jutott oda a kettőnk dolga, hogy ebbe is beavatlak. Ne hidd, hogy azért, hogy magamat felmagasztaljam, ezáltal értékesebbé váljanak a küldeményeim számodra! Pusztán azért, hogy még egy újabb ablakot, vagy inkább ajtót nyissak neked, magamra. Hogy ezt a momentumot is ismerd meg. Azon kívül, amit leírok, arról is legyen tudásod, épüljön be a rólam alkotott képedbe, hogyan nyílnak a világra ezek a neked fogalmazott sorok. A sorokból képződő levelek, a fejlécben a pontos dátummal. S ha egyszer valaki olvassa, számára is világos legyen, ez a két ember, milyen mélységesen, milyen apró részletekbe menően szerette egymást. (Te nem szereted ezt; nekem vigasztaló, ha tudhatom, hogy ami most a kettőnk dolga, egyszer – mikor már sem te sem én nem leszünk – talán más is olvassa.)
Álljon hát itt, hogy az írás nekem aggályos dolog. Amint belekezdek és felszínre törnek az aggályok, meg is jelenik azonmód egy agancs a lelki szemeim előtt. Hiszen tudod, mit jelentenek nekem a szavak; mindhez tartozik egy, kettő, három másik. Melléjük színek, szagok, illatok, nevek, táncok, jellemek. Ezért, hogy nekem az íráshoz ágas bogas tüskés bogáncsoson, aggályos agancsoson kell átkelnem. Rajtad kívül másik imádott szerelmem, a nyelv, s egyikhez sem vezetett könnyű út nekem. Múlt időbe sem tehetem, hiszen másoknak megadatik, hogy egymás mellett ülve fogják egymás kezét, jelen időben. Nekünk jobbára a levelek jelentik ezt és csak néhanap érezhetem a valós létezésedet. Mikor neked írok, át kell kelnem a gondolataim vizein, melyik honnan ered, tengerbe, tóba, másik folyóba vezet-e az útja. Szerteágazó vízrajz; a fejemben élő képek, rájuk fonódva utaznak az érzelmek. Eleinte még küzdelmesebb volt mindez, hisz míg nem vagy biztos a másik, a magad érzéseiben, bátorság kell, hogy megelőlegezd minden egyes történeted tanulságait. Nehogy félreértse, nehogy sok legyen, de jajj, ne legyen kevés se! Aztán elmúlik ez, elmúlt nálam is. Engedtem, hogy a tüskék, ágak, bogak belém akadjanak, fájjon, aminek kell, bírjad csak el te is az életem, érezzed anélkül, hogy visszafognám magamat, mennyire szeretlek. Van-e, Janom, értelme, hogy adagoljam, kimódolva porciókra osszam neked magam? Eldöntöttem, miközben az írással, a levelekkel küzdöttem, hogy a „mindent vagy semmit” lesz a vezérelvem veled és talán nekem köszönheted, hogy a bátorságom téged is ugyanezzel felvértezett. Végül a mindent választottuk, mindketten.
Ezért is írtam, hogy újabb ajtót nyitok neked magamon. No, tudd, azért nem maradt az ablak, mert az én fejemben a leírtak megmutatása, több, mint ablak. Azokkal kezdődött persze, hiszen általuk még csupán betekintést engedtem neked. Láthattad, ha égett este a házamban az a hatkarú, melegfényű lámpa, ahogyan a sziluettem átsétál a szobán, odafele leveti a kötött pulóvert, visszafele kombinéban engedem le a feltűzött hajam. Egy másik ablakon, ha elhúztam a redőzött, gonddal felhelyezett függönyöm, engedtem, hogy lásd, mit főzök a tűzhelyen. Hajlongva emelem ki a lábast, újra megjelenik a derekam, nyújtózom a fahéjért a polcra, árnyék vetül a nyakamra és benned mindennek az ütemére bontakozik a megismerés. Régen kinyílt neked minden ablakom és elérkezett az a pillanat is, amikor magam, önszántamból az ajtókat is kinyitom. Ha marad is, ami még zárva van, nekem magamnak is keresni kell azokat magamban és nem is kérdés, hogy amint megtaláltam, neked is kinyitom. Többé nem csak beláthatsz, te magad is bent lehetsz velem.
Ildikó, így hívtál, hisz ez a nevem. Ahogyan te is kinyitottad, az ablakaidat, ajtóidat, úgy lett csak kettőnknek kedves, másoknak talán negédes, butácska becenevem. Ilyen a szerelem? Nem elégszik meg a tényekkel, mellé rendel valami kevésbé szögletest, valami édeset? Így lettem Libus, ahogyan még jobban a tiéd lettem, Libus Gidus. Idétlenségében imádott becenevem, így írom alá jó ideje minden levelem. S ha már a levelek vége … Amiért hálás vagyok neked és ha lehetséges, még egy kicsivel jobban szeretlek, hogy minden leveled hosszas búcsúzkodással végződik, művésze vagy a búcsúzásnak. Tökélyre fejlesztetted, hogyan lehet élőben és levélben egyaránt ezt úgy tenni, hogy a legkevésbé legyen fájdalmas. Hogy mire elfogy az utolsó betű is a levélen, az utolsó csók és kézfogás is elmúlik, mégis mosolyogjak és halványan se legyen benne az a szürkésrózsaszín szomorúság árnyalat.
Tudtad, hogy amikor leírod legeslegvégül, hogy „Pass auf dich auf”, nekem mindig egy pöttyös bögre jelenik meg a szemeim előtt? Nekem magyarul ezek a betűk piros pöttyökként pattognak egy hófehér, nagyfülű porcelánbögrén. Annyira szeretem ezt, hogy nézd meg a képen, amit a borítékban találsz, mi van a kezemben, ahogyan az ajtóban állok! A héten, a karácsonyi vásárban vettem. Van egy párja is, ha jobban megnézed, balra tőlem, az étkező ablakban megtalálod!
Ha már te vagy a búcsúzás mestere, volt kitől tanulnom, él bennem a vágy – mennyi vágy, elmondhatatlan mennyiségű – hogy túlszárnyaljak ebben. Tudod, mit? Mostantól, nem is kell leírnod németül, hogy vigyázzak magamra! Elég, ha csak leírod nekem magyarul, hogy „Drága Kislibám, pöttyös bögre!”Én meg csak iderajzolom, fehér alapon, fekete kerettel, pirosra színezett pöttyökkel 2021 karácsonyán és most már azt is tudod, hogy rajzolni nem valami jól tudok:
Liebe Grüse,
Libus Gidusod”
karpatijudit.com 