Nincs történet, más emberek megkapó krónikája, ami fontosabb volna most, ma. De megvallhatom, vannak napok, amikor szürkület fedi, hogy a fontosságod a sorban hol van. Csak magamat látom, előttem, mögöttem senki mást. Áldozatul esel nekem. Ezeken a napokon magamat keresem, kutatásban, negyvennyolc évem feltárásában vagyok, magammal kell kettesben ezt megtennem. Nem is lehetne, hogy ezekre a helyekre velem gyere, sok idő telik el, mire megtudhatod azokat a dolgokat, amikre ráakadok. Kényszer a rendezés, másként nem haladhat tovább a világunk kereke, a világunk, amiben én az anya vagyok, te meg a gyereke. Meghatározó pillanatok kerülnek párhuzamba, a megértés hozza közelebb hozzám, hol vagy te és hol vagyok én, te bennem, ma.
Kettőnk életének örökre meghatározó szakasza, amikor az apám, neked nagyapád elhagyni készült a családunkat, te pedig éppen csak megérkeztél oda. Mindkét eset réges rég, hogy megesett és csak most, ezekben a napokban láttam meg, hogy mennyire hasonlít a kettő egymásra.
Előbb jössz te, apám csak azután.
Késve érkező gyerek, a nők nem negyvenkét hétre szülnek, de neked nem volt sürgős, hatalmasra nőve várakoztattál, mire elérkezett a nap, az óra. Akkor is az történt, ami most; a fontossági sorrend felborult és az, hogy egy gyereket készülök megszülni, egészen a háttérbe szorult. Szürke zóna, amiről nem lehet beszélni, anya létemre, ilyet érezni. Ám bárhogyan igyekszem sem mondhatom, nem lenne igaz, hogy a szülés tizenöt órája alatt érted aggódtam, miattad kínlódtam. Éles a kép, tiszta a gondolat, amit felidézek; az életem volt a legfontosabb, szorult helyzetemből megszabadulni, csak legyen vége, jussak túl rajta. Bárhogy lesz, majd akkor jöhet a bármi, az akárhogyan. Most csak segítsenek, segítsek magamon, hogy kiutat találjak és elteljen az idő, túlkerüljek a kínomon. Erős fénybe borult a szülőszoba, a fejemben az járt, éjnek évadján jobbára azok vannak ébren, akik hasonlóval foglalatoskodnak; szülnek, halnak, segítenek e kettőben. Épp csak derengeni kezdett a hajnal, ami odakintről a mesterséges világosságba szűrődött, amikor a kínok eggyel közelebb löktek kettőnket valaminek a végéhez, egy teljesen újnak az elejéhez. „Adja a kezét, ide, ide tegye, itt van a kisbabája feje!” – ragadta meg a kezem a szülésznő. Nem tudom mássá tenni, nem akarnám talán most sem megtenni, elrántottam a kezem a kezéből, gondolkodni sem akarva rajta. A gyerekem fejét nem akartam megfogni, míg szültem. Ez már így marad, hogy ha lett volna következő gyerek, megtettem-e volna, ezt már soha nem tudom meg. Jóvá az sem tenné, hogy a te fejedet nem fogtam meg. Pár perc csak, ami eltelt, még nagyobb, egy utolsó hatalmas fájdalom – mindkettőnké közös -és megszülettél, hogy azzal az egy érintéssel kevesebbel éld le az életed.
Egyetlen év telt el és első éved minden napja eggyel távolabb ringatta a születés magányos ladikját, egyszersmind apámat a végzet kíméletlen grimasszal az élettől, ugyanazon a folyón, csak egyre távolabb és távolabb sodorta. Mígnem elérkezett életének utolsó napja. Otthon, a szobájában élte végső heteit és az előtte soha más által nem lakott hely egyszeriben félelmetes titkot őrző területté változott. Többé nem szoba volt, ahol felkel, lefekszik, ismételgetve az élet szavát; az a szoba lett, ahol utoljára vett lélegzetet. Halála hírére a délutáni álmát alvó gyerek mellől siettem a házba. Hiába feküdt már békésen, a kínokat maga mögött hagyva, hiába telepedett a halált követő intézkedés zaja előtti már-már békés csend ránk anyámmal, halott apámmal, nem használtam ki. Hogy lett volna idő, lett volna kettesben pár perc. ”Felmész? Megnézed?” – nézett rám anyám.
A fiam fejét megérinteni, amint belőlem először a világra bukkant, az apámat megnézni utoljára miután meghalt; egyiket sem akartam. Éles a kép, tiszta a gondolat, amit felidézek; az életem volt a legfontosabb, szorult helyzetemből megszabadulni, csak legyen vége, jussak túl rajta. Bárhogy lesz, majd akkor jöhet a bármi, az akárhogyan. Most csak segítsenek, segítsek magamon, hogy kiutat találjak és elteljen az idő, túlkerüljek a kínomon.
Mostanában baj van veled. Azt mondják. Visszatekintek, veled mindig baj volt. Azt mondták. Meg kéne oldani. Baj van vele? Meg kéne? Hallgatom, bólogatok. Megoldom, ilyenkor mindig ezt mondom. És, hogy rendben és nagyon köszönöm. Nekem te a legjobb baj vagy, bajom, egyetlen, édes, gyönyörű bajom. Baj az életünk, de én megjavítani nem akarom, legyél nekem, míg élek a legnagyobb bajom.
A kérdés nem az övék, az már mindig az én kérdésem marad. Vajon más lenne-e az életed, ha nem lenne benne egy érintéssel kevesebb? Vajon más lenne az életem, ha van bennem bátorság és a halott apám arcát megnézem, amit látok az eszembe vésem?
karpatijudit.com 