Minden este pontban hét órakor ültek le mindketten a számítógéphez, két távoli pontján Európának. Évek sora óta ez volt napjuk megingathatatlan fénypontja; egy óra beszélgetés kettesben, mindenről, bármiről. A technika áthidalta a köztük lévő többezer kilóméteres távolságot és olyan új lendületet adott barátságuknak, melyet már régen nem reméltek. Úgy hitték, a köztük lévő szeretet ugyanúgy él, ha egymással csak ritkán találkoznak és a beszélgetéseik is évi néhány alkalomra szorítkoznak. Ám ez az új lehetőség teljesen más dimenziókat nyitott és kiderült, hogy a napi, néha akár többórásra is nyúló virtuális találkozók olyan mélységeket tártak fel kettejük kapcsolatában, melyekre egyikük sem számított. Múltbéli, közösen megélt emlékeket elevenítettek fel és csodálkozva ismertek rá, hogy az elme milyen képlékenyen kezeli a megtörténteket; mindenkinek egészen más részletek, különböző hangsúlyok maradnak meg lenyomatként. Akadt temérdek közös metszet is, melyeket valahogyan mégis ugyanazon oldalról láttak és a legnagyobb egyetértésben nevették ki a másik oldal szereplőit vagy borzadtak rajta, hogyan viselkedhettek így vagy úgy az illetők. 

Egyik este például egy régi utazás egyik emlékképe bukkant fel, melyet tisztán csak egyikük tudott felidézni és amikor elmesélte, másikuk számára ködben derengő alakok jelentek csak meg. Velencében voltak – négyesben, két házaspár – és a köd nem is volt idegen, hiszen akkor is novemberre járt. A szállásukhoz közeli, kora este kezdődő templomi koncertre vásároltak jegyeket, így mire elindultak, kényelmes sétával megtéve a rövid utat, a városra már sötétség ereszkedett. A kis utcák egyikén haladva, a kandeláberek pislákoló fényében egyszer csak néma menet bukkant fel, lassan haladtak, láthatóan nehéz tárgyat cipelve. Közelebb érve hozzájuk bontakozott ki; koporsót vittek.  Féloldalas társaság, az egyensúlyhoz három-három ember kellett. Ám itt összesen öten iparkodtak elbírni az élettelen testet a fából ácsolt alkalmatosságban. Egyikük férje felmérve a helyzetet, felgyorsítva lépteit egyszer csak magától értetődő természetességgel hatodiknak melléjük sorakozott. Hatan haladtak onnantól a koporsóval, a segítséget szó nélkül fogadták, mintegy nyugtázva, hogy terheik egy részét az idegen önként vállalta.

Honnan is sejthette volna, tették fel mindketten szinte egyszerre a kérdést, hogy egyszer, mire e történet felbukkan a múltból, már az ő teste is koporsóban pihen, hogy a jelen színpadára kívánkozó jelenet pár percre újra megelevenedik?

Ilyen és efféle történetek sokasága kelt életre esténként, nem csoda hát, hogy ezeket a beszélgetéseket kincsként óvták mindketten. Ragaszkodtak hozzá, és ajándékként fogták fel, melyre egy szorult élethelyzet és a távolság által tehettek szert.

Volt azonban az emlékeken kívül egy egészen másfajta, újra vissza és visszatérő téma, mely tavasztól kora őszig afféle külön rovatként szerepelt a napirenden. A gólyafészek. Szülőföldjük, egyikük lakhelye szolgált a fészek otthonául, mely attól volt különleges, a fészkek sorából azáltal emelkedett ki, hogy hozzáértő kezek kamerákat helyeztek el rajta. Láthatóvá téve a gólyák érkezését, életét, szaporodását, a kisgólyák felcseperedését majd az egész família távozását is. De nem csupán a madarak szokásai váltak láthatóvá! A kamera az itt élő emberek életének is szemtanúja volt, önkéntelen is kísérte mindennapjaikat, amennyiben a látószögbe tévedve ismételték napi rutinjaikat. A fészek egy kisváros főterének egyik villanyoszlopán helyezkedett el, a kamera pedig a gólyákon kívül a központ buszmegállóját láttatta a nap huszonnégy órájában. De nem csak azt; a közösség iskolájának és egy kertes ház egyik szegletének történéseit is rögzítette képpel és hanggal.

Esténként a nap eseményeinek megvitatása, a régmúlt emlékeinek felidézése után jött el a gólyafészek ideje. Ki-ki, amikor csak ideje engedte – reggel, délelőtt, kora este – rápillantott a kamera képére és külön izgalmat jelentett, hogy új felfedezésre jutott-e valamelyikük, elkaptak-e véletlenül közös pillanatokat. A gólyák, megfigyelték, egyenként, s nem párban érkeztek. Amint a fészekbe egy magányos madár a messzi tájakról visszatért, várakozással teltek a napok, érkezik-e hím, érkezik-e nőstény. Utánanéztek, honnan tudható, aki elsőként érkezett vajon a leendő anya vagy az apa lehet. Izgatott örömmel beszélték meg, amikor kezdett benépesülni a fészek és immár két gólya lakta a kazalnyi, gondosan rendezett faágat, szalmaszálat. A madarak nem tudhatták, hogy évmilliós ösztöneiket gyakorolva egymáson kívül emberek is tanúi, a világ különböző tájain követik nyomon, miként talál egymásra egy hím, egy nőstény gólya. A kamerák nélkül talán soha egyikük sem szerez róla tudomást, hogy a hím fejét hátraszegve kelepel, míg a nőstényt megtermékenyíti.

A rácsodálkozások sorában az emberi faj is tanúbizonyságát tette, hogy váratlan meglepetésekkel szolgálhat. Egy napon a kamera látószögének jobb szegletében, a kis hátsókertben felbukkant a kerthez tartózó ház lakója, egy férfi. A külföldön élő barát figyelmét azonnal magára vonta, hisz addig csak az almafa virágzása és lombba borulása jelentett itt változást. Kíváncsi leskelődő, figyelte, mihez kezd amaz ott. S ahelyett, hogy dolgát végezné a kertben, forgolódni kezd, keresve valamit. Majd a felismerés öröme, megtalálta, egyenest a kamera felé fordítja fejét, karját a magasba lendíti és integetni kezd. Ő pedig – önkéntelen gyermeki mozdulat – boldog mosollyal visszainteget. Áldott, soha máskor meg nem eső pillanat, mely az egész emberiség története során csupán egyetlen egyszer létezhet.

A másik barát egy nap szintén felfedezésről számol be; egy ideje figyel egy párt. A buszmegállóban találkozik a fiú és a lány. Kerékpárral érkezik mindkettő. Beszélgetnek, nevetnek, akár egy ebédfőzésnyi idő is eltelik, s ha újfent a képre pillant, ezek ketten még mindig ott vannak. Hetek telnek el, mire figyelmes lesz rá, valami megváltozott. Elkapja a pillanatot, már nem csak intenek, csókkal köszönnek el. Meséli és mindketten meghatódnak a történeten, majd nevetni kezdenek; micsoda tragikus kifejlet, ha egyiküket a kamera mással is felveszi?

Közben a gólyapár sem tétlenkedik, egy napon három tojás jelenik meg a képernyőn és izgalmas várakozás veszi kezdetét. Mire nyárba fordul a tavasz és az iskolaudvarról a kamera mikrofonjába szűrődik az igazgató ünnepélyes tanévzáró beszéde, a fiókák egyike világra jön. Sorban követik testvérei és hamarosan három kis fej forgolódik a folyamatosan karban tartott fészek melegében. A két nagyobb, idősebb fogja közre a legkisebbet, s ez a szokásuk hosszan megmarad.

Elérkezik a nyár vége, az ősz és a növendék fiókák, kiterjesztett szárnyaikkal verdesve, időnként egyet-egyet a levegőbe ugorva már szüleiktől nem sokban különböznek. Készen állnak a távozásra. A hatórai találkákon mindketten igyekeznek könnyedén csevegni, a gólyák sorsát, közelgő hiányukat nem említeni, bár mindketten napjában többször is ellenőrzik, a fészek vajon árván maradt-e vagy még várnak az indulással pár napot a madarak.

Végül három egymást követő napon, hiába „látogatják meg” a fészkeket mindketten újra és újra, más- más időpontokban, egyikük összeszedi magát és a gondtalannak színlelt csevegés közben egyszer csak kimondja. Elmentek. 

Hallgatnak mindketten. Évről évre így megy ez. Most pár napig minden más lesz, beszélhetnek bármiről, ki nem mondja egyik sem. Várják a márciust, s reménykednek, hogy a gólyák visszajönnek. Hogy ők ketten a következő tavasszal még egymásnak lesznek. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s