Ha kérdeznek, hogyan, mikor derült fény a lányom betegségére, azért tudok mindig nagyon pontosan válaszolni, mert aznap kezdtem az új munkahelyemen. Változásban volt az életem, megmozdult éppen valamerre, a csecsemőből kisgyereket neveltem, s reggel úgy indultam el, ahogyan egy új munkahelyre szokás. Izgatottan, várakozásokkal teli, kicsit szorongva. A tudatomban ott motoszkáltak a kislány rosszullétei, hogy a vérkép, mikor érkezik, de amint az esernyőt a táskámba tettem, a táska zárjának halk kattanásával, mintha bezártam volna az aggodalmam is. Rendben lesz minden, rendben kell lennie.
Hónapok teltek el. Rendben semmi nem volt. Hallottam róla, aztán már olvastam is az újságban, hogy Minszkben indul egy program, olyanoknak, mint mi. Akiknek Csernobiltól lett beteg a gyereke. Hetven gyerek és az egyik szülő számára nyújtottak segítséget, a németországi Frankfurt am Main-ban, összesen száznegyven ember indulhatott útnak a ki tudja hány százezerből, millióból. Kórházi kezelést, lakhatást, havi apanázst jelentett ez; felfoghatatlan esélyt a reményre, hogy meggyógyul a gyermeked. Hogy én és a lányom legyünk egyike a csoportnak – akár a százharminckilencedik, a száznegyvenedik – afféle erőket mozgattam meg magamban, melyekről sosem hittem, hogy létezhetnek. Még nem is tudtam, hogy mindez korántsem lesz elég; erő, erőmű, sokszor járt a fejemben ez a két szó a következő években. De már addig is olyan leleményre tettem szert, úgy ragadtam meg szálakat, felületes ismeretségeket, hogy amikor a seremetyjevói nemzetközi repülőtér várójában gyülekezve karomban a hároméves kislányommal odaadtam az útlevelünket a csoportot kísérő német szervezőnek, abbahagyhatatlan, csuklós zokogásomat a gyerek kapucnis kabátjába kellett folytanom.
A férjem; róla szó még nem esett. Rövid történet, a csoport zömével hasonlóan esett. Megint az erő. Másfajtára készítik őket, a férfiak csak kevesen maradnak meg a beteg gyerek, a kitartóan keserves helyzet mellett. Sokaknak volt gyötrő kérdés, hogyan lehet otthon hagyni a családot, nem egyszer a másik gyereket. Nekem nem volt dilemma, egyedül maradtunk, mielőtt az lehetett volna. A történetünk kettőnk története lett. Ketten érkeztünk meg egy új országba és ha az idegenség befogadása, a szokatlan – még ha az jobb is, mint a hátrahagyott – ridegsége nem lett volna bárki számára sokk, hát nekünk ott volt még egy tényező. A betegség, mely egyetlen percet sem hagyott kihasználatlan, olvadóan kellemes pillanattá egy kávé vagy egy édes német péksütemény sem válhatott. A lányom eleinte folyamatos kórházi kezelésre szorult, számomra egy nővérszálló egyik kicsiny szobáját utalták ki. Reggelente néha a közös zuhanyzóban némelyikükkel, akiket a kórházban ismertem meg, mosolyogtunk egymásra.
Évszakok, évek sorakoztak mögöttünk, megszoktam, amit meg lehetett. Amihez hozzászokni nem lehet, hogy úgy meríts valahonnan életerőt, hogy a gyógyulás soha nem biztos, és talán nem is következik be. Hogy minden nap csupán egy állapot; a jó, a rossz múlhat ugyanúgy. Ha nem is mondtam eddig, ide kívánkozik, nem is az én, hanem a lányom gyötrelme, küzdelme. Hogy felülírva sokszor a fájdalmakat, a kínok sorát, olyan dolgokat kellett rajta átvinnem, melyeket magamon sem bírtam volna. Akarni valamit helyette is, a lelkemet folyamatosan megkerülve, csakis a józanságot, a fegyelmet szem előtt tartva dönteni, elvégezni a napi feladatokat.
A lányomat tizenkétéves korára gyógyultnak nyilvánították. Gyógyultnak a leukémiából, de a sugárzásból eredő májkárosodás a hepatitist örökségül hagyta számára.
Nem felejthetem ki, hogy életünket olyan fordulatok is alakították, melyeket bátran nevezhetek filmbe illőnek, és melyek bizonyosan hozzájárultak a gyermekem felépüléséhez, az én talpon maradásomhoz. Ötéves lett a lányom, mikor a hatvanas évei elején járó német nőt megismertem. A csernobili gyerekek programját – így hívtuk magunk közt – számos önkéntes támogatta, egyike volt ő is ezeknek. Bejártak a kórházba, a programot koordináló szervezet irodájába. A gyerekeknek képeskönyveket, játékokat vittek, igyekeztek különféle módon bátorítani a szülőket. Ő minket választott, engem és a lányom vett pártfogásába. Mikor a betegség magával sodorta az életünk, csoportvezető építésztechnikus lettem épp a nagyvállalatnál, mely nemcsak tisztes fizetést, de a korábbinál egy szobával nagyobb lakás kiutalást is jelentett. Férjezett, kisgyerekes fiatalasszony voltam, előttem ígéretes karrier. Férj, ígéretek, karrier nem maradt. Csak egy beteg gyerek.
Bár a program kínálta szerény jövedelem elégnek bizonyult, ám mikor pártfogónk felajánlotta, hogy kitanít és átadja nekem a tudását, boldogan elfogadtam a lehetőséget. Hamarosan pedikűrösként helyezkedtem el és amikor az asszony úgy döntött, nem lévén családja, gyermeke, nekünk ajándékozza addig bérbe adott kis lakását, először éreztem, hogy talán létezik jövő. Nem csak a napok sora, mindig csupán az a nap, amelyiket a naptár mutatja.
Az életünk Németországban folytatódott, nem volt okunk többé hazamenni, vissza oda, ahonnan el kellett jönnünk, mert ott lett beteg a lányom és ahol már ugyanaz az idegenség várt volna talán, mint ebben az országban kilenc évvel azelőtt. A gyógyulása, a beilleszkedésünk párhuzamos mivolta új életet tett hát lehetővé; ő iskolába járt, én dolgoztam, volt otthonunk és mire rendeződtek az életünk körülményei ő is megváltozott. A beteg kisgyerekből önálló akarattal rendelkező, makacs kamasz lett, aki életében először megérezte, milyen, ha ő rendelkezhet az élete, a saját dolgai felett. Mire a középiskolát megkezdte szerelmes lett egy fiúba, csak két gyerek, de kitalálták, amint lehet a családjaiktól külön életet kezdenek. Hamarosan be is váltották ígéretüket, a fiú tovább tanult, a lányom abbahagyta az iskolát, dolgozni akart, munkába állt. Csodálatos módon a már szabad élet nehézségei, a felnőtt lét nem ingatta meg egymás iránti szerelmüket, egymásba kapaszkodva építették jövőjüket.
Kapcsolata velem; egymás megértése egyre nehézkesebbé vált. Mire a lányomnak is lánya született, viszonyunk már felületes, feszültségekkel teli lett, nem találtuk a közös hangot, hiába próbáltam, próbáltuk mindketten.
A ránk hagyott kis lakásban egyedül teltek a napjaim, munkába jártam, magamra főztem. Életem egy szakaszában az idő szigorú rendje, a percről percre létezés, a túlélés menetrendje irányította az életem. Most egyszerre más rendbe sorakoztak a különböző egységek. Szabad órák, hétvégék, nyarak, telek, amikor a lélek is kap teret arra, hogy feldolgozza a temérdek veszteséget, keserves nehézséget. Gyalog jártam minden nap munkába, s a lépések ritmusa is segített, hogy rájöjjek, a lányomat az akaratom tartotta életben, ez az akarat segített, hogy átküzdjem magunkat áthatolhatatlannak tűnő távolságokon, mindenféle értelemben. S most ez a vasakarat, ez az emberfeletti erő az, ami a kettőnk kapcsolatát lehetetlenné teszi. Többé nincs szüksége az akaratomra. Anélkül is életben marad, egy másik életet életben tart. A felismerés, tudom, nem elég. Egy nap talán felülemelkedem és a zsigereimbe tüzes vassal égetett szabályaim végre elengedem. Anyja leszek csak a lányomnak, nem kell megmentenem, lehetek nagyanyja az unokámnak, akit sosem reméltem.
Sok évvel ezelőtt – már itt éltünk két-három éve – egy napon a csernobili gyerekek programjának koordinációs irodájában jártam. Jól ismertük az itt dolgozókat, hisz ők intézték ügyes-bajos dolgainkat. Egyikük, egy különösen kedves, csupaszív nő hozzám fordult, rám nézett és csak annyit kérdezett; „Hogy bírja?” Akkor azt, amit magamnak sem fogalmaztam meg sohasem, neki elmondtam. Hogy amikor gyerek voltam, a szüleimmel minden nyáron a Szahalin szigeteken nyaraltam. Életem legcsodálatosabb időszakai voltak ezek a nyaralások. Mikor az élet a legsötétebb bugyraiban forgatott, amikor éjjel a nővérszállás kis szobájában a fal felé fordultam sírva, mert nem tudtam a kislányom megéri-e a holnapot, erre gondoltam.
Hogy ha most a pokol is jutott osztályrészemül, létezik menny is a Földön. S nekem részem volt benne a szahalin szigeteki nyarakon.
karpatijudit.com 