Hogy a kapcsolat létrejöhessen megannyi apró tényező együtt állásának feltétele volt. Az ürügy ezen a napon, – amellyel este hét óra tizenöt perckor elindul – a magányos séta, kiszellőztetné a fejét, ma temérdek teendő terhelte. Van, hogy a felesége a házon kívüli programhoz csatlakozna, s ha így dönt, a nő a hívást hét óra harminckor hiába várja. Ám napvégi fáradtságát, amaz inkább otthon pihenné, nem támad kedve a férjét elkísérni, így, bár a nő látni nem látja majd őt, haját az előszobai tükörben hátra igazítja, ingét is betűri, elrendezi mindazt, ami itthon régen nem számít.
Az aprópénzt egyik hívástól a másikig gyűjti gondosan. Önként vállalja, hogy hazafele beszerzi a tejet, a zsemlét, így nem kell ürügy sem, okkal tér a boltba. A szándék nem lóg ki, a kötelezettségek sorába illeszkedik, csupán ő látja, hogy más a színe, hogy a rendet mégiscsak megtöri. Rajta a ballonkabát, lábán a cipő, kezében tehát az érmék; ami nem pénz többé, idővé válik, perceket jelent, amit vele lehet, amin a hangját megveheti.
Az órájára pillant, amint a kertkapun kilép. Döntést kell hozzon: még hét perc a hívásig, s így, ha azonnal, a kézenfekvő útvonalon teszi meg az utat, túl korán ér oda, a hívás ideje még nem érkezik el. Ha a kerülőn indul, épp odaér, egy perccel a hívás előtt a fülkébe belép, mire tárcsáz, fél hét lesz. A nő eközben – a számára idegen lakás előszobájában, a telefonkészülék helyéül szolgáló asztalka mellett – éppen úgy tesz, mint aki a cipőjét másnapra tisztítja, hogy a csörgésre azonnal reagálhasson, a telefont ne kapja fel más helyette. S miután ő gyorsan elhadarja, jó-e a szokott helyen, a szokott időben, hogy hiányzik nagyon és holnap elsőként vele mi mindent csinál majd, az válaszul lassan és tagoltan azt mondja, olyan kedvességgel a hangjában, amilyennel csak lehetséges egy ilyen mondatot; „Sajnos téves hívás, biztosan elvétette a számot.”.
Ám, ha kerülőt tesz, talán valaki más a fülkét elfoglalja. Várakozni kényszerül, míg a nő már a gyerek és a férje cipőjét is kétszer fényesítette csillogóra.Végül határoz, a kerülőn indul és mire feltűnik a nyilvános készülék üveggel keretezett ketrece, világossá válik, hogy melyik forgatókönyv valósul meg. Az átlátszó felületen keresztül testes nő körvonalai sejlenek, magában a testeset szitokszóvá fogalmazza. Haján idegesen igazít egyet, izzadó tenyeréből a sárga kétforintos fémszaga az izgalom emlékévé alakul.
Percek telnek el és igyekezetében, hogy valahogy túlélje a tömbházzá növekedő időt, a fülkefoglalóval szembeni utálattá terebélyesedő türelmetlenséget, semleges terepre tereli a gondolatait. A telefonfülke: egyazon tárgy, egyazon lehetőség, annyiféle cél, amit szentesít léte. Még csupán százhúsz másodperc telt el, de sikerült kiegyeznie a helyzettel, fegyelmet játszani és amikor végre kezébe foghatja a telefonkagylót, egyszerre szabadul ki minden érzelme. Színlelt volt a nyugalom, erőszak a tűnődés.
Míg színültig telve a hanggal, a szavak mögötti tartalommal hazafelé elindul ismét tűnődik magában. Bár, ha lehetne, amikor csak az eszébe jut, üzenni! Valamilyen titkos csatornán, eleddig elképzelhetetlen módon folyamatossá tenni a kapcsolatot. „Gondolok rád.” „Éppen rántottát eszem, négy tojásból, úgy csináltam, ahogy te szereted.” „Megfialt a macska, édesek a kiscicák.”
S mi lenne, ha nemcsak a gondolatát, lehetne képeket is üzenni? „A pirospaprika, ahogyan szórtam szív alakban rendeződött, látod, ez biztos nem a véletlen játéka!” „Neked melyik lenne a kedvenced? Nekem a szürke a fehér folttal a szeme alatt.”
Bárcsak lehetne bármikor, bármennyit, mindenféle módon a nő tudtára hozni, mit, mikor és hogyan érez, hol van, mivel foglalatoskodik, a másik ugyanígy neki üzenhetne! Korlátok nélküli, mégis titkos kapcsolattartás. Ez volt a vágya, ezt kívánta 1982 szeptember huszonhatodikán, este nyolc óra előtt valamivel.
Sejtelme róla nem volt, hogy a felfoghatatlanul izgalmas, sosem kiszámítható viszonyt, a korlátozott lehetőségeket biztosító utcai telefonkészülék – egyszer, a jövőben leáldozó -egyeduralma biztosítja.