A legjobb játéka volt, nyitott szemmel csinálni. Évekbe telt, hogy sikerüljön így, csukott szemek nélkül is, úgy, hogy előtte zajlott a való, az élet, jöttek, mentek, még gyakran beszéltek, szóltak is hozzá. Neki mégis ment most már ez, látni, ami nincs is, a fejében mégis valóság, a lelkében igazi érzések, a szájában valóságos ízek.

Kilencéves volt most, négyévesen kezdte, akkor még a csukott szemes változatot gyakorolta csak, rögtön aznap kezdte, amikor idekerült. Soha előtte nem jutott ez eszébe, mostanában gondolt rá, hogy milyen jó lett volna, ha erre hamarabb rájön. Otthon még. A szemét olyankor is mindig becsukta és a fülére szorította a kezét, amikor nem akarta látni, nem akarta hallani, ami körülötte történik. De odáig sosem jutott el, hogy elindítsa a mesét. Magában így hívta, hogy „most berakok egy mesét”. Anyja is ezt mondta mindig; „most berakok nektek egy mesét”, pedig nem is rakott be semmit, bekapcsolta csak a tévét és ami ment épp, azt nézték a testvéreivel. 

Már a vacsoránál tudta, hogy ma mi lesz a meséje és azért örült előre, mert igaziból most nem is neki kellett kitalálni az egészet, volt egy rész, ami vele tényleg megtörtént. A dolga csak kipótolni, a közepét és a végét odagondolni hozzá. Ezt várta a legjobban. Hogy a meglévő képek mellé odagondolhassa, amit nagyjából már kitalált, de a részleteket, a különböző jeleneteket és szereplőket majd ott, akkor fogja valóságossá tenni, felöltöztetni hanggal, ruhákkal, arcokkal, a nevüket kigondolni. Tudatában volt, a fejében a valódihoz úgy szabad csak odailleszteni a kitaláltat, hogy ne lógjanak ki a szélei, ne fusson ki a vonalból és kicsit az egészet összesatírozni, ne látszódjon, hogy a kettő nem ugyanonnan jött. 

De ezt evés közben csak ritkán csinálta, főleg nem olyankor, amikor olyat adtak, amit szeretett. Ma még ez is olyan jó volt! Hogy májkrémes kenyér volt, paprikával! Tegnap éhesen feküdt le, büntetésben volt egész délután, dacból a vacsorát nem ette meg, este az ágyban a meséje éppen az volt, hogy kiflit eszik. Ő maga vette, papírzacskóba válogatta, azzal a fura csipesszel, ahogy máskor azoktól az anyáktól látta, akiknek a gyereke a bevásárlókocsiban ült és szívószállal itta az almalevet, amit még ki sem fizettek. Ő egyszer csinált ilyet, ki akarta próbálni, de többet mégsem csinálja, emlékezni sem akar rá, a vége mi lett. 

Ez is mindig nehéz és sokat kellett gyakorolni, hogy két történet ne fusson egymásba, külön kell választani, különben túl hosszú lesz, elalszik közben vagy megrázzák a vállát, hogy miért nem figyel már és akkor félbemarad minden, úgy meg nem lesz belőle semmi. Mert máskor is megtörtént, hogy a meséje valóra vált és úgy gondolta, ez csak akkor történhet meg, ha igazán jól csinálja a mesélést. A májkrémmel is így volt, így utólag már tudta is, hogy nem lehet véletlen, hogy ma pont ez a vacsora. A kifli mellé májkrémet is vett tegnap este és olyan jól sikerült elképzelni minden részletet, hogy ma ez lett a vacsora.

Így megvárta, míg lezajlik az étkezés, az este minden rossz és kicsit jobb vagy egészen jónak mondható momentuma. Ha úgy csinál, mintha az ágyban olvasna, ha dicséretet nem is kap, nyugtázzák, hogy ő már nem ügy, ágyban van, nincs vele senkinek gondja. 

Végre, végre! Elindíthatja! Nyitott szemmel, mosolyogva, játszódott le a fejében, hogy a hozzárajzolt részekkel legyen kész egészen.

A mérleghinta mögött, a kerítés egy léce, mintha véletlen lazult volna meg, csak egy hiba, ami ottmaradt, régóta, a karbantartót valahogy senki nem hívta. Így hát mindenki mérleghintázni akart, a nagyok is. Ma ők ketten, egyedül maradtak, egy pillanat volt csak kibújni és szaladni. Nagyon kellett figyelni, két húszas, egy százas, egy kétszázas, nehogy a négyből egyet is elejtsen, akkor nem lesz elég arra, amit venni akart a boltban. Lendületben volt még, a papucs a lábán egészen lemaradt, még erre is ügyelni, kikap, ha elhagyja és akkor hirtelen muszáj volt megtorpanni. A lába alatt tekeredett egy piros szalagszerű, hozzá máris felzárkózott egy másik, tekergőző, izgő-mozgó valami. 

Egy kiskutya, piros pórázzal! Pillanat alatt felejtette el, hova is futottak, egyszerre szaladt szét benne az öröm, minden porcikájában egyszerre, egy időben robbantak fel a kis szikrák. Megsimogatom, határozott és eszébe ötlött, meg kell kérdezni; megsimogathatom?

„Simogasd csak!” – ezt már a nő mondta, aki a piros pórázt a kezében tartotta. A kiskutya, a nő. Hogy illett egymáshoz a kettő! Hirtelen nem is tudta, ki van a póráz végén, a nő vagy a kiskutya és hogy ő hogyan keveredhetne bele harmadiknak ebbe a pirossal összekötözött kapcsolatba.  A kiskutya, mégis ő volt az, aki a helyzetét megoldhatja, a nőt átölelni nem lehet, haza vele nem mehet. „Pont ilyen kiskutyát szeretnék!” – ezt mondta. Nem törődve a kosszal, az utca porával, a kiskutya mellé ült a földre, a nyakát szorosan átölelte, a fejét a kis meleg kobakhoz nyomta. 

„Kiskutya!” – még kétszer vagy háromszor egymás után kimondta, ölelve őt felnézett a nőre, aki nem volt mérges, türelmetlen vagy goromba. Nézte őt és a kutyáját, mosolyogva.

„Gyere már, gyere!” – a másik gyerek, hogy miért indultak az eszébe juttatta és muszáj volt elengedni a meleg kis testet, elválni a kerek, kemény kis fejtől, a puha kutyaszagtól, a mosolygós nőtől.

Megiramodtak újra, ketten. Mégis vissza kellett fordulni, futtában még egyszer fényképet készíteni. A nő, a kutya álltak ugyanott tovább és mikor már vitte volna tovább a lendület, a nő hangja utolérte, kiabált neki valamit. Lehagyta a papucsa, meztelen talpa alatt a nyár meleg aszfaltja.

„Egyszer lesz egy ilyen kiskutyád!” – ezt kiabálta, a szájához a kezét is odatett. 

Ugyanazok a szikrák, ugyanazokon a helyeken, lobbantak fel, egyik a másik után, mint, amikor meglátta a piros pórázon a kiskutyát.

Nem is a szikrák voltak talán? Csak a mese tette, hogy pofonra, ami az arcán csattant, ezt hitte? Most jött volna a rész, amit ügyesen, szépen azzal a sokszínű zsírkrétával a valósággal összeszínezve a képzelete valósággá tett volna. 

Hogy már nagy. Mellette ügető kiskutya, piros pórázát a kezében tartja. Mosolygós nő mellette, kezében szatyorral. Kifli van benne, májkrémmel, paprika hálóban. A kutya, a nő, meg ő, együtt mennek haza.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s