Gomblyuk, zipzár, cipőfűző. Kapcsok, keresztpántok, hajgumik, csattok.
Akkor ott van még maga a gomb is. Elunom, nem folytatom. Vagy inkább úgy a pontos, elment a kedvem tovább keresni, a felsorolást teljessé tenni. Tartozom vele, hogy megmagyarázzam, miért soroltam a fentieket, amikre szót kellene találni, gyűjtőnevet. Nevezzük az öltözés kellékeinek. Még ha nem is vagyok ezzel a kifejezéssel teljesen elégedett. Bele tudok kötni, mert a gomblyuk mitől lenne kellék, miközben a hajgumi meg tulajdonképpen az. Mindegy, ha nem bánod, maradjon így.
Az öltözés kellékei, a napok elfeledett részletei. Öltözni, vetkőzni. A kettő közt, az élet.
1.
Derékig érő haja nem sok lánynak van.
Mikor megkérdezik: „Mióta növeszted?”, mindig azt válaszolja, neki még soha nem vágták le, mióta csak megszületett. Azután, mikor álmélkodva hallgatja a kérdező a választ, kis szünet után hozzáteszi, mosolyogva, csak a végéből néha egy picit. Valóban, másképp sohasem volt, s arról, mikor mégis – hisz a világra nem hosszú hajjal jött – emlékei nincsenek. Ő már mindig hosszú hajú volt, a copfos kislány. Kibontva, ünnepekkor viseli. A kibontott, a copfos változat is, mind az anyja keze nyomát dicséri, ő mossa és szárítja, fésüli, fonja, copfozza. Érti a mikéntjét, hisz hosszú hajú nő ő maga is, aki, ha ünnep, alkalom adódik, kibontva viseli a barna hullámos hajzuhatagot, minden más napon, copfot köt, a tarkóján kontyot teker.
Napra nap látja, hogyan veszi a kontyhoz a tűt az anyja a szájába és tartja ott, összeszorítva az ajkai közt. Hogyan veti hátra eközben a fejét, fogja össze egy csomóba a sok hajat, majd teker rajta egészen addig míg készül egy szabályos, tekervényes csiga. Hogyan tartja meg fél kézzel, a másik kezével a szájából a tűt, miként veszi ki, egy magabiztos mozdulattal a kontyot hogyan tűzi meg. Ő maga mégsem tudja még ezt a mutatványt. Ha tudja is, nincs még ideje, hogy kipróbálja.
Anyja kiabál, elkésik, ha nem jön, felöltözve már szalad, csattogós papuccsal a fürdőszobába. Indulás előtt van a fésülés ideje, mikor minden más reggeli teendőt már elvégzett.
Ez az utolsó dolog, az összes közül, a legnagyobb szakértelmet is igényi egyszersmind.
Állnak, ketten a tükör előtt, a mosdónál.
Hátul anyja, barna hajún, előtte a kislány, szőkén. Gyorsan, gyakorlottan szedi ki a gyerek hajából a tegnapról benne maradt, kócos hajszálakkal körbetekeredett hajgumit, bontja szét az előző reggel készített fonatot. Temérdek, göndör és gubancos haját a kezébe fogja, nekiáll a feladatnak. Könnyeket csal minden reggel a kislány szemébe, míg a nagyfejű hajkefe akadály nélkül tud siklani a hajszálak közt, míg a csomós, tekervényes hajszálak, magukban, egyenként hullanak alá, hátra-hátra rántja időnként egy határozottabb mozdulat a gyerekfejet.
Most jön a fonás. Jutalomjáték, anyjának, neki, a kislánynak is. Ezzel már nem okoz fájdalmat, ez már nem fáj. Művészet. Jobbra, balra, jobbra, balra, vékonyodik el egészen a fonat, míg el nem fogy a haj. A hajgumit a kislány nyújtja hátra, végig a kezében tartotta. Begumizni már magának is tudja, de nem lesz szép, jobb, ha az anyja csinálja.
Most pont, ahogy az előbb, állnak, anyja, mögötte a kislánya. Más a hangulat, mégis.
Indul életük egy újabb napja, éppen csak elkezdődik és valami, ahogyan lennie kell, bevégeztetett.
karpatijudit.com 