Hegyezem a ceruzát, elfeledett elsős tolltartóban talált relikviát. Írni tanult vele a fiam, dé betűket, céket, akadozva kanyarog az s, lefaragom a hegyezővel, ami hét éve a múltba veszett.
Kézbe veszem a fiam hétéves korát, az ujjaim között ölelem, nyomot hagy a grafit a kezemen.
Ha lehetne kérni, kérném, legyen egyszerűbb, ahogy magamtól távolodni engedem.
Menne, maradna, engedném, szabadon, nem lehet, hogy mégis sírok a szavakon.
Alszik a nagy gyerek, feje a karomon, nehéz, hogy súlya lett, zsibbasztó hatalom.
Elveszett ceruzák, géppel írott sorok, mindent, ami felesleg mától eldobok.
Marad a ceruza, kézzel vetett javak, lehetek én, nem, amit akarnak.
Néz rám a zöld szeme, keresi, hol vagyok, én hozzád, ha igazi, hű csak akkor vagyok.
Menni fog, szabadon, gurul a ceruza lefele a padon, mielőtt leesne, gyorsan elkapom.
Papír és ceruza, nem kell más vacsora, lett egy gyerekem, elmúlt a szerelem.
karpatijudit.com 