Hegyezem a ceruzát, elfeledett elsős tolltartóban talált relikviát. Írni tanult vele a fiam, dé betűket, céket, akadozva kanyarog az s, lefaragom a hegyezővel, ami hét éve a múltba veszett. 

Kézbe veszem a fiam hétéves korát, az ujjaim között ölelem, nyomot hagy a grafit a kezemen. 

Ha lehetne kérni, kérném, legyen egyszerűbb, ahogy magamtól távolodni engedem. 

Menne, maradna, engedném, szabadon, nem lehet, hogy mégis sírok a szavakon.

Alszik a nagy gyerek, feje a karomon, nehéz, hogy súlya lett, zsibbasztó hatalom.

Elveszett ceruzák, géppel írott sorok, mindent, ami felesleg mától eldobok. 

Marad a ceruza, kézzel vetett javak, lehetek én, nem, amit akarnak.

Néz rám a zöld szeme, keresi, hol vagyok, én hozzád, ha igazi, hű csak akkor vagyok.

Menni fog, szabadon, gurul a ceruza lefele a padon, mielőtt leesne, gyorsan elkapom. 

Papír és ceruza, nem kell más vacsora, lett egy gyerekem, elmúlt a szerelem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s