Elérkeztem ide is, a változás otthonos közegem. A nehéztől, a még nehezebb felé vezet a kezem. Magamnak írott párbeszéd, kérdések, válaszok, hogy mi lesz velem. Akit érdekel, jöhet velem. Kíváncsiskodó érdektelenek, akik csak néznek, nem értenek, mától Isten veletek!

Mire számítasz, miért írsz, mire gyártod ezeket az általad „vasárnapinak” nevezett írásokat?

A „vasárnapiak” ujjgyakorlat, a jéghegyem csúcsa, amit másoknak is látni lehet. Benne élek, ez egy otthonos, belül melengető jéghegy, ahol egyre tisztábban hallom a saját hangomat. A férjem, anyám, két barátom, a fiam fogja a kezemet, tíz ujjamból mára öt is elég, hogy megszámoljam, ki áll mellettem. Nem kevés, sokkal több, mint amikor lehet, olvasták egy-egy cikkem több tízezren és a találkák, barátnők és barátok, ide írok, oda írok munkák közt azt sem tudtam, igazán hol van a helyem. Értem, nézem és tudom, hogy nekem nincs a közösségi médiában, bármilyen médiumban ma helyem. Helyem persze lehetne, keresnivalóm, az, ami nincsen. Kommunikációval foglalkozom, ebből élek 27 éve, így pontosan tudom, mit kellene tennem ahhoz, hogy 365, jobb napokon 367 követő helyett 36, 500 legyen. Irigylésre méltó életet élek, külsőségeiben, kapcsolataimban, hétköznapjaimban, bárhogyan nézem. Mindezt magamnak teremtettem és az út ide éppen azáltal vezetetett, hogy mindig, kizárólag a nehezebb ösvényt választottam, megalkuvás nélkül. Irigyelni tehát még sincs talán ok. Lájktengerben úszhatnék, ha mutogatnám a körülményeimet, a könyveket, amiket a szépen ápolt kezemben fogok, milyen fasza, ahogy majdnem ötvenévesen így meg úgy, meg amúgy edzem a testem, a férjem, milyen óvón simogatja a fejemet. Lehetnék én a stílusos ötvenes, hisz vagyok is. Stílus és mérték, jóízlés és érték, miért ne mutogathatnám, ha egyszer megadatott? De ha írni tudok, hogy magamat eladjam, rá nem szorulok. Élni azzal akarok, amit a génjeimben kaptam és hogy fejlesszem, kibontakozzon, erre vagyok elhivatott.

De hol marad a szerénység?

Hogy szerény legyek, még nincs ideje. Tévedésnek tartom, amikor a szerénységet mindenekelőtt való erénynek állítják be. Van helye és ideje is, de küzdeni nem lehet vele. A szerénységnek persze nem a nagyképűség az ellentéte, nem ezt hirdetem. Ma inkább azt látom, hogy a kérkedés, sokszor meg a becsomagolt semmi van szerénységbe vagy inkább álszerénységbe burkolva. Kirakom a képet az írásaim mellé, amin szép vagyok, miért kéne úgy tennem, mintha nem tudnám, hogy az vagyok? Mindenki szép akar lenni, nem hiszek annak, aki azt mondja, hogy őt ez nem érdekli. Leírom, hogy tehetségesnek születtem, mert senki nem fog helyettem hinni bennem, mindezt napra nap elmondani nekem. Ha úgy teszek, mintha nem tudnám, nem írom le, nem merem kimondani, attól jobb bárkinek? Az volna a szerénység, ha erről nem beszélek? A szememben látszik, az írásaimból kiderül, aki látni akarja, annak biztosan észrevehető, hogy mi minden van mögöttem, milyen sok mindent megéltem. Van, amiben nem lehet szerény az, aki haladni akar, magát átverekedni az életen. Az majd akkor jön, ha elértem, amit magamnak célként kitűztem. Addig én nem szerénykedem, a dolgom teszem, nem hangosan, inkább csendesen, makacsul és eltökélten.

De mi van, ha ez ma így nem fog menni? A könyvkiadók csak ránéznek az oldaladra és tovább is mennek, ha nincsen többezres, de inkább tízezres olvasóbázisod, Instagram követőkben manifesztálódva? 

Látom, milyen sikereket lehet elérni például azzal, ha mini videókban néhány nő, viccesen karikíroz mai jelenségeket. Erre vevők most az emberek. Pongyolaság, felszíneskedés, művészi borítóban, irodalom máris a könyvesboltban. Utána meg már lehet krémeket eladni, meg szemüveget, női magazin címlapra is lehet kerülni, megélhetést ebből kreálni. De az írói karrierhez komolytalannak, hiteltelennek gondolom ezt az utat. Energiát nem abba kell fektetnem, hogy magamat hirdessem és előállítsak felszínes, banális, agyonismételt szemetet, ami ebben majd – elvileg – támogat. Arra, amit én csinálok, tudom, hogy nincs akkora kereslet. Nem nyalom a seggét senki másnak, legfeljebb magamnak, nem osztom meg más holmiját, hogy cserébe megossza ő is, amit én aznap produkáltam. Lehet, hogy ily módon aztán soha, de tényleg soha nem fog velem megtörténni, hogy sokan olvassák, amit írok. Vagy csak, ha meghaltam, mert úgy mindenki érdekesebb, ha halott. De könnyen lehet, hogy akkor sem leszek „sikeres író”. Erre válasz a hit, magamban. Konokul, megszállottan hiszem, hogy megkülönböztethetően más vagyok, hogy annak, aki engem olvas, gondolkodni valót, érzelmeket, szépséget adni tudok. Ha tízen, hatvanan, ha csak a családom olvas, akkor nekik írom a dolgaimat.

Ez azért nem valami vidám dolog. Hogy lehet ezzel a tudattal élni, kitartónak lenni? Azért egyszer mindenkinek elfogy a muníciója, vágyik a sikerre, a visszajelzésre.

Talán azért írom ezt a párbeszédet, mert időnként kell egy szelep, ahol a nehéz, a küzdelmes, mint a kuktából a levegő, sípolva kiszökhet. Az írás önmagában is fájdalmas, ha nem sablonokat összesöpörve születnek a művek. Magamból írok, adok másoknak, minden nap fel van ásva a kert, ki vannak tépve a gazok, egy állandó kertrendezés zajlik és csak néhanap van szüret. Mostanság egyre ritkábban. Mutatom a férjemnek, nézd a statisztikát. Pizsamában, tárgyilagosan sommázza, ez a görbe a nulla felé konvergál. Látványosan csökken az olvasószám, ahogy egyre jobban kárpátijudit az iromány.  Paradox módon ez ébresztett rá, hogy jó felé haladok, hogy így kell folytatnom. S ennek a következő lépcsőfoka, hogy a vasárnapi FB posztokat is elhagyom. Amit írok, ugyanúgy, ahogy eddig, vasárnap délután, kora este, ott lesz a http://www.karpatijudit.com-on. Nem kellenek nézelődők, kíváncsi szemek, akiket csak a kép érdekel két másodperc erejéig, annak, amit írok, nem lehet a közege ez a pöcegödör, mindennel telehányva. Akit izgat, amit csinálok, odatalál, kommentelhet, jelezhet nekem ott is, írhat levelet. Mert elkél minden értő, jó szó, támogatás, a magamba vetett hit nem jelenti, hogy mindez nem éltet, ad erőt.

Azt mondod, amit olvashatnak tőled ezen az oldalon, csupán a jégyhegy csúcsa. Min dolgozol, mit írsz és hol lehet majd olvasni?

Készen áll egy kötet, novellákkal tele, egy másik most készülőnek már verses próza a műfaja, és hamarosan elkezdem az első regényemet, ami egy olyan elképesztő ötlet, hogy én sem akarom még elhinni, hogy ez a gondolat egy nap épp felém akart jönni, az én fejemben rakott fészket. Hogy amit írok, hol fog megjelenni, még nem tudom, megtettem és teszek mindent, hogy akikhez kell, eljusson. Hogy mennyire talál válaszra, az más kérdés, megint küzdelem, segítséget sosem kértem – mindent egymagam, magamért értem el – ezután sem teszem.

Az asztalomon áll egy kép, tízéves vagyok rajta. Félmosolyomban nincs egyetlen dekányi, unciányi, bármilyen mértékegységben mérhető kétség sem. Ha elegem lesz, ha sírni akarok, ha fáj és nem értem, hogy másnak a szarért is jár a harsonaszó, nekem a veretesért sem a jó, ránézek. Könnyebb úgy tüstént az élet, hisz’ nekem megfelelnem csakis neki, tízéves, kétségek nélkül élő, legigazibb énemnek kell és lehet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s