Ez ma egy játék. 

Mondj valamit és az első dologról, amit mondani fogsz, írok. Ezzel megkönnyíted a dolgomat. A végtelen sokaságából a dolgoknak, te emeled ki az egyet. Nem nekem kell. Magamtól, a békák jutottak eszembe és vajon kit érdekelne, ha békákról írnék? Hízelgő, hogy szerinted én még a békákról is tudnék olyat írni, hogy azon nevessenek vagy sírjanak. Nevetnék vagy sírnék, ahogy írnám.Ne szórakozz, mondd, miről írjak! Sírjanak vagy nevessenek a végén? Azt akarod, hogy sírjanak? De akkor én is sírni fogok, ez csak úgy megy. Mint a telefon, tárcsázok, nálam búg, nála cseng. Aztán felveszi, létrejött a kapcsolat. Ha jobban szereted, amikor nevetek, akkor ne kérj sírósat!

Tudod mit? Lehetne sírva nevetős! Az eggyel nehezebb, de pont ezt szeretem. Viszont még mindig nem tudom, miről írjak sírva nevetőst. Magamról nem. A dolgok végtelen sokaságából mégis, miért én lennék, amivel most foglalkozni kéne? Szerinted folyton csak magamról írok? Rajtad kívül kit érdekelhet az? Nem is izgat, érdekli-e őket. Hát persze, hogy izgat. Vagy inkább mégsem.

De írhatok a békákról is, sírósat vagy nevetőset vagy sírva nevetőset. Mert ha a békákról írok, akkor is magamról írok. Ezzel nincs mit tenni, most igazad van.

Írd meg úgy, hogy ne legyen benne sok a dolog. Ne látszódjon az egész, csak egy része. Szem, orrok, szájak, mell, nyakak, ez mind túl sok. Nézd, ha letakarom a szemedet, csak az orrok, meg a szájak látszanak, egyszerűbb minden. Ha meg csak a szájak maradnak, még jobb az egész. Nem, a szem nem jó magában, egymagában is túl sok. Jó, hát maradjanak az orrok, a szájak, a mell. Így írd meg.

Akkor előbb elmondom neked és ha sírsz és nevetsz, akkor leírom utána az egészet, az orrokat, szájakat, mellet és szemet. 

Tudod, arról írnék, ha magamról kéne, csak orrok és szájak, hogy megyek az utcán, az aszfaltot nézem, ismerem az utat, nem kell felnézzek, vezetnek a repedések. Mire a sarkon pipázó tengerész alakú járdahibához érek, boldogságomban két kicsi helyett egy nagyot lépek. A járdahiba okozta, ő és én egy életben, esőben, napsütésben. A fűcsomó a kereszteződésben tudja, hogy itt elfordulok balra, a tüdőmben egy nagy levegővel nyugtázva, hogy most minden úgy van, ahogyan akartam. Áll az idő, a fiókomban a könyvespolc, rajta mindet én írtam, senki sem olvasta, a rozsdás szög a kuka mellett tudja, nincs nagyobb izgalom, mint a csak én tudom. Hogy lesz egyszer, minden az enyém, ahogyan azt is, mind akartam. Bucka az út közepén, szétrepedt tündértorta, a talpamat nyomva mondja, hogy gondolj rá, mi lesz húsz év múlva. Túl cukros, a torkomat kaparja, ő is, ahogy én, tudja. Egyedül leszek öreg, sem ő, sem ő, sem ő nem lesz a sarkon túl, a leégett sárga kuka mellett jobbra. A polcom marad, a fiókkal, porolom, ha szerda, kezemben a képpel, te, ő, meg ő, meg én vagyunk rajta.

Hogy mi ebben a nevetős? Szerinted kihagytam? 

Hát, hogy most itt ülsz, nincsen húsz év múlva és a szádon ott maradt egy almatorta morzsa.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s