Csak tényleg, amit nagyon muszáj.
Felkelni és fogat mosni, mondjuk.
Vagy elég csak felkelni.
Kinyitni a szemem. Gondolni, hogy ébren vagyok, csupán.
A karom a lepedőn, kinyújtva, ha felemelem, több, mint amit muszáj.
Lábam, az egyik, felhúzom, torony lesz belőle, megakad a lábszáramon a nadrág, a világ minden bajának kitéve, hidegben feszül meg a meztelen csont a bokán.
Megtenni egy lépést, kettőt, keresztül a szobán, kihűl, elmúlik a testem a pizsamán.
Zuhan a zuhanyban minden, amit ma lehetne, a hajamon, szememen, számon, lefolyón zubog a mai tánc.
Hogy lehessen, legyen, hát, vegyek fel bugyit, mi lenne, ma minden más nélkül, csak télikabát? Nevet a garbó, a farmernadrág, ma sem lesz úgy, hogy csak és csupán.
Dac, régi barát, nevessen, ha ő szoknya, én ma akkor is maradok pizsamanadrág.
Csak még a másik szobába, bemenni, hajnalsötétben talált simogatás, ott egy másik világ, alszik ott egy másik, a világ.
Gondolom vagy ébredem, főzöm a kávém, neki a teát.
Feltűzött haj alatt gurulnak szerte a szemem alatti karikák, karmesterük a fogkefe, mégsem marad el ez a felvonás.
A háló, a fürdő kegyelem, a nappali fénnyel szennyezi be zajosan, hogy ma mindent csak halkan és szelíden.
Szabad és nem muszáj megtenni?
