Csak tényleg, amit nagyon muszáj. 

Felkelni és fogat mosni, mondjuk. 

Vagy elég csak felkelni. 

Kinyitni a szemem. Gondolni, hogy ébren vagyok, csupán.

A karom a lepedőn, kinyújtva, ha felemelem, több, mint amit muszáj.

Lábam, az egyik, felhúzom, torony lesz belőle, megakad a lábszáramon a nadrág, a világ minden bajának kitéve, hidegben feszül meg a meztelen csont a bokán.

Megtenni egy lépést, kettőt, keresztül a szobán, kihűl, elmúlik a testem a pizsamán. 

Zuhan a zuhanyban minden, amit ma lehetne, a hajamon, szememen, számon, lefolyón zubog a mai tánc.

Hogy lehessen, legyen, hát, vegyek fel bugyit, mi lenne, ma minden más nélkül, csak télikabát? Nevet a garbó, a farmernadrág, ma sem lesz úgy, hogy csak és csupán.

Dac, régi barát, nevessen, ha ő szoknya, én ma akkor is maradok pizsamanadrág. 

Csak még a másik szobába, bemenni, hajnalsötétben talált simogatás, ott egy másik világ, alszik ott egy másik, a világ.

Gondolom vagy ébredem, főzöm a kávém, neki a teát.

Feltűzött haj alatt gurulnak szerte a szemem alatti karikák, karmesterük a fogkefe, mégsem marad el ez a felvonás.

A háló, a fürdő kegyelem, a nappali fénnyel szennyezi be zajosan, hogy ma mindent csak halkan és szelíden.

Szabad és nem muszáj megtenni?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s