Írt nekem valaki, válaszként leírtam egy mondatot.
A mondat pedig azt mondta, hogy szeretné, ha leírnám újra és foglalkoznék vele, csak kicsit. Hogy mondja a mondat, hogy írjam le? Lehet, hogy pont erről akar beszélni és ezért kéri, hogy írjam le újra? Ez az, amit csak akkor tudok meg, ha leírom a mondatot, ami – aki? – kérte, hogy írjam le újra.
Vannak, akik tudják, hogyan mond a mondat dolgokat, vannak, akik egyáltalán nem hallgatnak a szóra. A dolgok úgy kerülnek oda, maradnak ott, ahogyan nem kéne, ahogyan az nem a dolgok rendje. Ha hallgatsz a szóra, érted a szavak nyelvét, a gyomroddal hallasz, ott vannak elrejtve titkos, láthatatlan fülek. Súgják, izgalmasan, felkavaróan, csodásan, én vagyok az, itt vagyok, már fogják is a szavak a kezükkel a kezemet. Érzem, izzad a tenyerem, leveszem a az ujjamról a gyűrűket, nekem írni csak nélkülük lehet.
A kezemet fogja a mondat, a gyomromban a szavak kis, barna, fatámlás szék szélén ülve, izgatottan, feszülten figyelnek, ha hibázom, lógázzák a lábukat, megrúgják a vasvázat. Remegve várjuk együtt a végkifejletet, hozzon megnyugvást, hogy beteljesedett.
Türelmetlenkedik most a mondat, – zsivajognak benne a szavak -, bíznia kell bennem, hogy tudom, hol lesz a legjobb helye. Hiába makacskodik, leírhatom most is, de a végén úgyis kiderül, nem így volt elrendelve, ugrálhat, bosszanthat, ha nem a helyén van, ketten fogjuk rosszul érezni magunkat, szülői értekezleten kezdi rángatni a ruhámat, éjjel a pizsamám ujját. Most már ugrál a gyomromon, – három szó, két lába van, nem számolom most meg hány betű – hogy elege van, betű akar lenni a papíron, nincs is papír, akkor a képernyőn, én vagyok a fő kötekedő.
Vannak szavak, mondatok egész regényekbe, novellákba öröklétre a nem megfelelő helyre bezárva. Megkérdezted már a szavakat, hogy jól vannak-e tartva? Hogy ahol helyet kaptak, ott életfogytig, jó-e, ha maradnak?
Most már nemcsak a mondat, te is haragszol.
Legyen, ahogy akarjátok, jöjjön a kétlábú, önfejű, háromszavas mondatom.
Időnként hülyeségeket írok.
karpatijudit.com 