Hetek óta kínlódok, nem megy a vasárnapi, a heti írás mellett valahogyan kifogy belőlem a gondolat. Megunják már a srácok is itthon, hogy tekergetem a hajam és sóhajtozom, Milán tabletje felett, foghegyről veti oda, írjál rólam, azt szeretik, jó lesz erre a hétre. Micsoda remek gondolat, megváltás, tényleg, róla tudok, szeretek írni, ha meg valaki unja, lelke rajta, ne olvassa! De látom, hogy egyébként láthatatlanul is megszavazva, hogy legyen a fiam a téma, úgy látszik nekem a családom a múzsa.
Eszembe is jut mindjárt egy történet, nemrég esett meg.
Őszi szünet volt és úgy intéztem, hogy több időm legyen vele kettesben. Hiába dolgozom itthon, egészen más egy nap, ha úgy indul, hogy várjál, ezt még befejezem, aztán meg siessünk, mert kezdődik az online értekezletem vagy ha úgy, hogy ma le sem ülök, semmi nincs csak te meg én. Rettentően undok, de egyszersmind ragaszkodó fajta ez a gyerek, nem értem én sem, de egyelőre szereti a társaságomat. Kiderült él benne a nosztalgia, Telkiből, míg ott laktunk, mennyit jártunk ide, szeretné, ha elmennénk ketten a gyermekvasútra. Bennem is feléledtek a régi érzések, már szinte készültem, hogy becipzárazom az anorákba, de aztán persze észbe kaptam, hogy negyvenkettes a lába és nincsen macifüles sapka sem az előszobában.
Olyan szépen beléneveltem a pontosságot, elégedetten húztam a cipőm, itt ez a remek fiú, felöltözve, megfésülködve, fogat ugyan utál mosni, de a tervezett időben indulunk, pont úgy, mint az iskolába, a szabadidős kirándulásra. Tele hellyel a parkoló, beállok, napsütés, nincs munka, nem ordítoztunk még egymással, pedig már tíz óra. A kisvasút 10:27-kor indul, van még majd’ fél óra. Így esik mindig, a korán érkezőknek marad ideje unatkozásra. Vagy éppenséggel arra, hogy unatkozás helyett, megfigyeljünk másokat, a szintén a vasútra várakozó utasokat. A pontosság mellett még valami, amit sikerült ennek a gyereknek átadni, mi lehetne szórakoztatóbb, mint másokat, észrevétlen, titokban bámulni?
Csodálatos módon elő sem kerül a telefonja, a kisvasút melletti rabló büfében háromszázhúszért vett ropival a vállamat böködi, kifejti, hogy mennyi a büfés nő profitja és elmeséli, hogy panaszt írt a suliban, mert az ottani büfés meg az aldis smoothiet aranyáron árulja. A gyerekeket is bojkottra szólította, ne vásárolják ezt, így gyakoroljanak nyomást a büfét szerinte tulajdonló asszonyra. Hunyorogva csodálkozom a napszemüvegem mögött, mit sem tudok róla, amikor már megint a ropival szúr, most épp a combomba. Mutatja az idős nőt két paddal odébb, piros dzsekiben, telefonál.
Odafordulok, nem kell nyomkodás, telefon, rágjuk a ropit, elindul a mozi.
„Szervusz, Csiri vagyok, akkor most lesz ez vagy félreértettem valamit? Ja, jó, akkor te biztosan jössz. Nem, nem olvastam végig, azt hittem fél tízkor van, de akkor várok.” Milán vigyorog, élvezi a filmet, pedig csak most kezdődött. „Te, mami – elég komikus, tudom, de még mindig így hív és egyébként ezt a mamit dörmögő kamasz hangon kell elképzelni, ha valaki szeretné ezt a történetet úgy élvezni, ahogy mi a magunkat, ott – Csiri, azt hitte, benézett valamit és idejött potyára, a többiek meg otthon főzik a húslevest a csirkeszárnnyal.” – mondja és vihogunk szegény Csirin mindketten. De megbeszéljük, hogy azért jobb így, nem kell egyedül kirándulnia vagy hazamennie kedveszegetten. Ráadásul csak pár perc és meg is érkezik a különítmény, akire várt, nem is a nő, akivel beszélt, hanem három másik, akik nem is veszik először észre. De Csiri felfedezi őket és odaballag, hátizsákkal, Nordic Walking botokkal. Sziasztok, köszön és előadja nekik is, hogy nem olvasta végig a levelet és itt dekkol fél tíz óta. Sajnálkoznak a többiek és hamarosan szóba kerül a koronavírus.
Milán közben meghibban, a ropiról leszedett sót a hajamra szórja, így majdnem lemaradok róla, hogy megérkezik két vizslával Ilona. Onnan tudjuk, hogy így köszönnek neki, szóval nem most találtam ki. Ő már a koronavírusos párbeszédbe csatlakozik be, a téma a távolságtartás, a szót átvette, bizonyos Vadas Vera. Ő új tag, amikor megérkezett Ilona, odament hozzá és mondta: „Kezet most nem fogunk, de én vagyok az új tag, a Vadas Vera!”
Itt egy ideig elpiszmognak a hátizsákokkal, így van időnk megvitatni Vadas Verát és Milánnak eszébe jut róla a nagyanyja. „Mami, ez a Vera Nagyi is lehetne, ő ilyen agilis, egyből a társaság középpontja.” Közben halljuk Ilona ecseteli, hogy holnaputánra még alig jelentkezett valaki. Milán röhög. „Szervezzük be nagyit, képzeld el, megjelenne itt, hívatlanul, de senkinek nem tűnne fel, menne velük, azok meg el sem gondolkodnának, ez meg hogy került ide.” Elképzeljük a hívatlan Nagyit, elfogy a ropi, most már tényleg beindult ez a film.
Míg idejutunk újabb észveszejtő fordulat, kiderül, hogy Vadas Verának negyed egyre otthon kéne lennie. Rossz a fülem, nem hallom, mi az oka, de Milánnak jó, ő hallja, GLS futár érkezik hozzá. Meg vagyunk semmisülve mindketten. Ez a nő egyáltalán hogy indult így el, ez sem olvasta el a levelet? Hát, hogy képzelte, hogy ha fél tizenegykor indul a kisvasút, akkor negyed egyre otthon lehet? Milán szerint kicsi az esélye, hogy épp a kisvasút mellett, a közelben lakik, de még akkor is necces hazaérnie. Ha viszont Vadas Vera a városból cocókázott ide ki, akkor ennek a nőnek semmi időérzéke, nem is érti az ember, hogy vállalt ez a nő munkát aktív életében. Lehet, hogy a háztartásbeli volt és nem kellett sehova időre járnia? Közben felmerül az is, mit rendelhetett, amit futár kézbesít. Milán szerint botmixert, mert elromlott a régi, szerintem meg viszkóz ágynemű szettet, de ezen nem veszünk össze.
Míg ezen elmélázunk, Veráról kiderül, hogy kommunikációban tényleg jó, ha időmenedzsmentből meg is bukott. Telefonnal a kezében a sínek mentén intézkedik, a futár számát a levelei közül kikereste és most vele tárgyal, jöjjön inkább kettőre. Milán közben újabb alternatív történetet fest, ha nem érte volna el a futárt telefonon, tulajdonképpen elindulhatott volna félútról egymaga vissza, hogy időben hazaérjen. De ha nem jó az időérzéke, lehet, hogy térben sem tud jól tájékozódni. Visszafelé eltéved és telefonon kér Ilonáéktól segítséget. Vera bokája kibicsaklik és begurul egy árokba, a két kutya segítségével indulnak a keresésére. A fiatalabbik vizsla a falevelek alól Vera kilogó kezére lesz figyelmes, így ér véget a kirándulós história.
Ha valaki idáig jutott ebben az őszi szüneti történetben, szüksége lehet egy erős kávéra, hogy a folytatás követni tudja, de igazából nincs is szükség folytatásra. Mert ez egy olyan történet, ami így, nagyjából ezzel ér véget. Voltunk még a Libegőn is, csúnyán káromkodtunk, megbántuk, mert mindkettőnknek tériszonya van és ezt csak odafent realizáltuk.
Egyébként hazafelé tartottunk már, amikor Milán elmondta, hogy a gyermekvasút csalódás, másra emlékezett, a Libegőt egyre fejlődő tériszonya miatt utálta és a legjobb az egészben Ilonáék kiránduló klubja volt. Kíváncsi mi lehet, mert Ilona a kutyákkal nem szálhatott fel a gyermekvasútra, kutyáknak tilos, ki is volt írva. Erről a részről megint lemaradtam, csak ő hallotta, mikor a gyerekvasútas gyerek mondta, mert kicsit rossz a fülem, főleg, ha maszk van rajtam. De tényleg nem fárasztok senkit azzal, hogy mit találtunk ki utána, míg haza nem értünk, hogy mi lett Ilonával és a kutyákkal.
karpatijudit.com 