Úgyhogy, a tervek dugába dőltek és nem bánom, helyem van rá, hogy ez a mostani is ideférjen. Vannak a lapoknak afféle összefoglalói, a legfontosabb hírek, egy csokorban, azoknak, akiknek nincs kedve vagy ideje elmélyedni egy-egy napi történésben. Szóval ez most egy Kárpáti Híradó, amiről egyből beugrik az Ecranul Nostru, nemzetiségi híradó. Hogy utáltam, hogy nem értem, mit vartyognak és nincs helyette inkább Ablak, mert a Déri János annyira tetszett, hogy elképzeltem, hogy ő a férjem. Most mit csináljak, így működik ez az agy, amivel ennyi ideje élek, el akar mondani valamit, aztán elkanyarodik, azonnal más jut eszébe, ez is fontos, az is milyen érdekes, milyen vicces, ezt nem lehet kihagyni. Szóval engem, magamat követni nem egy könnyű műfaj, a hátamról még úgyis írok, sokszor azt veszem észre, hogy a vállam felett hátranézek és nincs mögöttem senki, aki ott volt, mikor elindultam, pedig úgy emlékeztem.
Ez a hét is hasonló, össze-vissza ugrál, ugrálok a szorgalom, a dac, a felháborodás, a nyugalom, a felismerések közt és elégetem a két zacskó szart, amit észrevétlen megettem, olyan, mint az emendemsz, csak olcsó, aldis kiszerelésben.
E héten – van olyan hét mikor nem? – ismét szervilitás volt az egyik nap az ebéd, negyven deka maradhat? Nem, köszönöm, nem kértem, húsz is bőven elég lesz! Az emberek imádják, ha van olyan, akinek a seggét nyalhatják, konkrétumra nincs is szükség, ez a hír az a fajta, aminek lehet x, y vagy z is az alanya, változatlan a tartalma. De erről eszembe jut amúgy is valami, ami már kézzelfogható és jót lehet majd a “fogalmazáson” nevetni. Anyámra mindig azt mondták, hogy varrónő. Azok, akiknek papírjuk volt róla, hogy nagymenők, mert valami egyetemen ültek, úgy hitték, hogy anyámnál, aki szerintük varrónő, különbek. Anyám – lehetne varrónő is – mesterszabó, tehetség, karizma, bár nemrég csúnyán eltört a jobb felkarja. A nagyfejű megsértődne, ha valaki nem tudná, mi a különbség, ha orvos, vagy ha ő az asszisztense.
Anyám meg igazi, hibákkal, sok szarral, mindenki láthatja, milyen, nem lófasz, sztaniolba csomagolva. Mondja, ami eszébe jut, megsért, belegyalogol, de tudod, hova utazol, ha megvetted a jegyedet, retúr.
Ám, ha eleget ülsz vigyorogva azok közt, akiknek ez a dolga, megtanulod, szépet kell írni az elejére, jöhet aztán a lényeg, beinteni durván, aztán újra jöhetnek a virágszirmok, a dicséret. De mit képzel a másik, ha meg mer bántódni, hisz dicséret volt az eleje, a vége, most miért baj, ha a lófasz felállt, pont a közepére?
Áttérek egy másik hírre, a héten a legjobban imádom, hogy Katarina, az unokatestvérem lájkolja a kalapos képem. Nemrég nősült, másodszor, márciusban láttam volna végre, Frankfurtból, Jutkával jött volna, a nagynénémmel, ha nem is délre, de ide hozzánk, Budára. Instagram szívecskéken át szeretjük egymást évek óta, mert sehogy sem jön össze a találka, imádom őt, mert ő is igazi, nem ostoba tehén, aki ül a seggén, de a barátnőivel karöltve megmondja, az olyanoknak, mint én, inkább mit kéne, hanem gyönyörű fasza csaj, neki is nézheti a hátát, aki elindult vele, aztán elmaradt mellőle. Egyébként a másik két csaj is, akik szintén az unokatestvéreim, na, ők is azok, fasza csajok, beintenek a faszoknak, legyen az férfi vagy női fasz.
Nézem a képet, itt a Kata, ő az, a feketében, a másik, fehér ruhában, meg a felesége. Úgy látszik a vérünkben van a hátraarc, de szép a hajunk, amit nézhetnek, mindnyájunknak, fiúknak, lányoknak, ezt is örököltük, van abban is látnivaló, ha nem is (h)arc. Még valami, amire lehet irigykedni. A Kata anyja, a Jutka, akit már emlegettem máskor, anyám nővére. Történész doktor, hátra-arccal él ő is, elment innen 40 éve, a lánya meg – a várakozások ellenére, amire mások vártak csak, ő nem – fodrász lett. Most meg van egy szalonja, Frankfurt belvárosában, menőbb, mint bármelyik nagyfejű, a három diplomájával.
De komolyan, a címben, hangyaírtó, kutyakaja, most mi a franc köze van ezeknek a nőknek ehhez, térjen már rá, ha ezt írta? Jól van, na, a szervilitás, tehenek, az pipa, jöhet a cím eleje, bocs, hogy a végére hagytam, ha meg egyszer pont ezzel kezdtem!
Úgy hozta a sors, a férjem is nagyfejű, – ám biztosan nem faszfejű – három diplomája van és mindig elmondom, ha kell, ha nem, hogy magyar bajnok volt négyszáz vegyesen. Ez utóbbinak megint csak semmi köze a lényeghez, de egy kis dicsekvésért nekem sosem kell könyörögni. A diplomáinak azért mégis van kapcsolódása a témához, nevesül, a háromból kettő, mérnöki. E héten ismét bizonyította, elméleti, nem gyakorlati szakember ő. Az íróasztalom, így ősszel lepték el a hangyák, gondolom hasonló a hasonló társaságát keresi, hangyás vagyok, most már tény. Beszereztem a hangyaírtó készüléket, a házi mérnökre bízva a kihelyezést és az eredmény? A mellékelt kép lett.
Másnapra még elfért egy megbízás, venni kell kutyakaját. Boldog voltam, meghozta, a helyére is berakta, a listámon egy tétel kihúzva. De most így menet közben, míg írok, úgy döntök, hogy mi volt a fiaskó, már nem írom le. Meghagyom magunknak. Mert ő olyan nagyfejű, aki nem akar senkinél több lenni. Az én nagyfejű, saját bejáratú faszim, nem tehén, nem ostoba, egyébként úgy általában semmit nem csomagol sztaniolba. (Zöldek vagyunk, nincs a fiókban se’ folpack, se’ alufólia ezer éve.)
Ennyi lenne a hete, tényleg ilyenekről kell írni? Hát, ennél léteznek fontosabb dolgok, ezt se’ olvasom többet, hagyjuk is! Nézzétek már, a fejemben lakik egy tehén is, bocs, kivette a tollat a kezemből, de visszaszereztem!
Szoktak dicsérni, szerényen fogadom, amikor azt mondják, olyan “jól fogalmazol”. Mosolyog a gyerek bennem, említették ezt már egyszer nekem, nyolcévesen, második elemiben. De hogy nekik is igazuk legyen, bevetem a fegyverem, szerencsétlen bevezetés, keszekusza tárgyalás, tanulság, után álljon itt a befejezés, ahogyan egy “jó fogalmazásban” kell.
Ez volt a Kárpáti Híradó, lehet, hogy csalimese a műfaja és ha az élet más volna, az én mesém is rövidebb lehetett volna.
karpatijudit.com 