Nincs összefirkálva a karom meg a lábam nevekkel, meg szeretlekkel meg kétezernyolchatodikhóhuszoneggyel.
Nem kell tinta a testemre, emlékszem, minden dátumra és a nevekre. Arra is, hogy szeretjük egymást, örökre. Hangjegy, szívecske se’ kell csak azért, mert miért ne.
Kivárom, mi legyen.
Mások szerint nem így kéne, mégis megteszem.
Nekem sem tetszik, hogy ezt meg azt és őt meg őt meg őt vagy magamat sem szeretem,
De mit csináljak, ha menőség mégis az, hogy ezt magamnak engedem?
Nehéz a menőség, aznap, amikor magadban éppen egy kicsit sem hiszel, kár, hogy csak ma
van az, mikor nem számít semmi sem. Sietve ráírom tollal a karomra
Menő vagy. Negyvenhat éves korodra, akkor is, ha most csak erre az egy napra.
